Kozák Mari : Lili mesél

 

Végre eljött a vasárnap, anyának nem fájt a feje és a nagy sárga bőröndöt pakolta telis-tele, hogy indulhassunk a Balatonra nyaralni, a forró leheletű várost magára hagyni.

Kértem, engedje, segítsek, hisz a ruháim magamnak kell elrakni, ha valamit majd keresek, tudjam mit dobjak félre és mi az, ami nem is igazán kellene, de nem tudok választani, így teszek vagy tíz ruhát, kell még rövidnadrág vagy öt-hat, póló legalább két tucat. Fürdőruhát is tettem hetet, igaz egyet anya a szekrényben felejtett — jó lett volna pedig a hétfői napra, hiszen azért is hoztam minden napra másik színűt, hogy azt vegyem fel, amelyik illik a hangulatomhoz — anya a sodromból néha kihoz.

Vinnem kell néhány babát, tollast és kártyát, kifestőt meg színes ceruzát, lemosható filcet, a régi plédemet, a macimat nem hagyhatom, egyedül félne itthon. Jaj, itt ne maradjon a kedvenc párnám, a sminkkészletem, aztán még szandál és papucs, sétára félcipő, és eső esetén a kis csizmám…

Nem értem, anya miért néz rám ferde szemmel, hisz annyira pakolok, hogy a rosszalkodásról is megfeledkeztem, igaz a bőröndben már alig van hely, anyának talán egy másik kell.

Az esőkabátom, a hajgumik, no meg a színes csattok, a fésűm és a karkötők, hozzá a nyakláncok, kell még a tabletem, fényképezőgépem és el ne felejtsem betenni néhány tegnapi emlékem.

Azt hiszem, én készen is vagyok, már nem is aggódok, hogy nem lehet lezárni a bőröndöt — pedig anya az övét nekem adta, neki maradt az enyém — éppen belefér néhány dolga, egy fürdőruhája, meg talán egy szanda, ha mennénk valahova. Kértem, ne vigye túlzásba a pakolást, ne legyen nagy a csomagunk, hisz csak egy hétre utazunk. Úgy látom, kicsit ideges, és törölgeti a homlokát — anya, kérlek igyekezz, a taxi már ránk vár.

Még mamit is akartam hívni, de már időm nincsen, ha megérkeztünk, majd felhívom — anya gyere már — te jó isten, az erkélyen maradt egy ingem…

 

…már azt el nem mondom anya mit mondott erre, csak átölelem nevetve.

Legutóbb szerkesztette > Kozák Mari
Szerző Kozák Mari 117 Írás
Kozák Mari vagyok, tanító. Ma már csak olyan öreg tanító. Az évek elteltek és nyugdíjba vonultam. Egy kis városban élek, közel a megyeszékhelyhez, Debrecenhez. A városom, ahol éltem és tanítottam, és ahol ma is élek, Biharkeresztes. Három gyermekem van, két lány és egy fiú. Valójában, már felnőttek és ketten a maguk útján járnak, csak a fiam van még a közelemben, Ő még egyetemista. Már fiatal koromban is nagyon szerettem olvasni, és persze írogatni is. Korai próbálkozások voltak, de hittem, hogy szép és jó, amit teszek. Fiatalon kezdtem el tanítani, a gyermekek szeretete benne volt a génjeimben, hiszen ezt tanultam anyámtól is, aki óvott és védett minket mindentől. Az évek során, hivatásommá vált a munkám, örültem, minden kis sikernek, ami a gyerekekkel összeköthetett. Nekem a tanítás mindig örömet szerzett, soha nem volt teher és nyűg. Azt hiszem, igazi falusi tanító voltam. Vagy tíz évvel ezelőtt, becsempésztem az olvasás órákra a saját meséimet és gyermekeknek szóló verseimet, és boldogan tapasztaltam, hogy szeretik kis tanítványaim. Egyre többet és többször írtam nekik, hálás hallgatóim lettek, és nagyon közel kerültek szívemhez. Aztán később már más versek akartak kikérezkedni, onnan legbelülről és én engedtem is, hogy jöjjenek. Azóta, ha valamit látok, vagy érzek, ha bánt az élet vagy éppen örülök valaminek, ha tehetem, leírom érzéseimet. Szeretem a szépet és a szépséget, a szívnek és a szívhez szólót. Talán a verseim is a szépséget juttatják el az emberekhez.