Tasev Norbert : A búcsú

Új novellámban egy ifjú, ambiciózus hölgy látogat Angliába, és összebarátkozik egy kisfiúval, aki megpróbál lopni tőle!


 

                                                       

 A BÚCSÚ

 

 

Az ifjú hölgy, aki mindig is a csinosság, és a kacérság jellegzetes egyvelegével rendelkezett, és természetesen nagyon is tisztában van volt vele, hogy eme jeles tulajdonságoknak a birtokában van, a délutáni repülővel érkezett. Leszállt a reptéren és máris megcsapta a jellegzetes karácsonyi zsongás forgatagának hangulata. A terminál gyönyörű, havas, kivilágított terminál, színes izzókkal várta kedves utasait, és látszólag mindenki örült, és örvendezett és gyönyörködött az ünnepi vásárok látványában.

A hatalmas autósztrádán – mely egyben össze is kötötte a repteret a belvárossal -, idegesen dudáló, kissé türelmetlen autósok nyölevész(?) gyülekezete próbált meg egyetemes agresszív idegeskedéseinek eleget elejét venni, és megnyugtatni magát, hogy ez még csupán december első hete van, és ezáltal minden bizonnyal még van bőven idő a bevásárlásra, és a megfelelőbb ajándékok kiválogatására.

,,Ó, de csodálatos!” – gondolta a hölgy, aki szinte számtalanszor megtette már a fővárosától egészen a távoli külföldi utat, azonban mindig is megbűvölten állt a csoda előtt, hogy külföldön sokat adnak a készülődésre, a főterek és talán még az elhagyatottnak vélt utcák, és főterek is konfortosabban tisztábbak, és elegánsabbak, mint mondjuk odahaza. A mindenkinek személyre szóló bevársárlólista jutott eszébe, mely titkokban, és orvul még ott lapult pirosas télikabátkája belső zsebében, és arra várt, hogy ismét most elővegye. Gyönyörű kézírással volt itt felírva, hogy kinek milyen jellegű, és fajta ajándékkal kedveskedik az ünnepekre, és már alig várta a csábítóan csalogatóta és a titokzatossággal övezett gondolatot: hogy ő vajon milyen ajándékot kap iotthon ragadt kedvesétől? „Ó, milyen jó lett volna, ha anyu is ki tudott volna jönni, no meg Feri!” – s ahogy a csábító gondolat röpke percre átfutott az agyán, egy halvány, üveggolyónagyságú könnycsepp gördült le halvány arcának medrében. Észre se vette. Csupán egy-két járókelőnek szúrt szemet, hogy egy ilyen rendkívüli szépségnek örvendő, bizonyára magányos ifjú hölgy is tud még a világnak meglepetéseket okozni, csupán csak annyival, hogy nyíltan és őszintén kimutatja érzelmeit!

Erőt vett magán, kifújta az orrát, amire éppen akkor egy gyönyörű jégvirágszerű hópehely hullt; a levegő hirtelen fagypont alá süllyedt, és borzongatóan, mégis jólesően hűvös lett az idő. Zsebre vágta kezét, lezseren, és divatos eleganciával, és nekivágott a fölbolygatott méhkaptárra hasonlító vásárnak, ahol már a tolongóktól alig lehetett jóformán mozdulni is, és ahol egy-gy belsőséges, melegető tekintet – amennyiben az embernek szerencséje van, és nem bámul túl hosszú ideig vadidegen embereket elég feltűnően -, még kaphat egy kis vigasztalást, persze itt most még idegen nyelven.

Ahogy bevetette magát a forgatagba, hagyta, hogy átjárja a külföldi emberek mosolygós kedvessége, és a szeretetnek egy különös szövetsége, melyet odahaza csupán ritkán tapasztalt. Egyik hófehér standnál éppen sültgesztenyével csalogatták magukhoz a különleges ínyencségek kedvelőit, míg a másik helyen színes télapós figurákat lehetett választani, melyeknek az volt a sajátosságuk, hogyha az ember megnyomta hordónagyságú bendőjüket, akkor rendszerint valamilyen angol nyelven előadott, és közkedvelt karácsonyi nótára zendített rá a kis plüssszerű figura.

Jobbra fordulva a Hyde-park még mindig gyönyörű, hatalmas fáira pillanthatott az odatévedő, figyelmes tekintet, ahol alatt a téli évszak kezdetére való tekintettel felállítottak egy kisebb méretű jégpályát, és nem telt bele alig tíz kerek perc sem, hogy népes gyerekek hada korcsolyával felszerelkezve, egymást lüködvelökdösve-taszigálva azonnal korcsolyával felszerelkezve birtokba ne vegye ezt a jó mókának tartott pályát, és megkezdhesse rajta a jó mókának tartott csinytalan csúszkálást. A vásárban is voltak persze kihelyezett padok, amikre bátran ráülhetett az, akinek iízületi fájdalmai voltak, vagy csupán csak a hosszú nap végén megfáradtan kicsit ejtőzni támadt kedve, és mégcsak nem is kellett érte fizetni! A bájos hölgy ki is szemelt magának egy látszólag árválkodó padot, de majdnem rosszul választott, mert egy mészárosmesterféle, különösen termetes ember, ingujjra vetkezve, két vállas termetével, erős tájszólással enyhén rápirított, hogy ez a kis ülőalkalmatosság már foglalt.

– Am very sorry sir! Please forgive me![1] – motyogta maga elé, mintha nem is hallotta volna a mészáros kissé kötekedő fölszólítását. S hála angol nyelvtudásának egészen jól, és otthonosan elboldogult az idegen környezetben. Persze ennek nagy szerepe volt abban, hogy semmi esetre sem hagyta, hogy bárki is megzavarja, vagy elvegye a jó hangulatát, és boldog kedvét.

Önmagában még most is azt gondolta, hogy menni fog minden, akár a karikacsapás. Egy ilyen fantasztikusan csodás helyen ugyan milyen hiba történhet az emberrel? Hiszen mindenki közvetlen, melegszívű, szívélyes, és egy-két embertől eltekintve igazán segítőkész. Észre se vette, hogy valóságos megszállott lett kisebb vásárlási lázában, és hogy emiatt máris a piti zsebtolvajok potenciális célpontjává is vált azon nyomban!

Egy kisfiúba ütközött véletlenül, aki a hirtelen jött sodródásban, és lökődésben lökdösődésben véletlenül megbotlott, és elesett. Azonnal sírva fakadt, és de mint ilyenkor sajnos meglehetősen gyakori, a zsúfolásig sordódó tömegben a kutya sem igen foglalkozott vele, elvégre mindenki úgy okoskodott, hogy előbb-utóbb csak fölbukkan valamerre az anyuka, aki majdcsak megvigasztalja. A fiatal hölgy most azonnal odament hozzá, és kedveskedőn, barátkozós hangon szóba elegyedett vele, és elmesélte, hogy nem akarta föllökni, csupán a hirtelen zsivalygó csak a tömegben állta az útját, és már nem tudott kitérni az útjából.

– Az én nevem Szilvi! – válaszolta tette hozzá angolul. – Téged hogy hívnak?

– Paul vagyok! – azaz magyarán Pali névre hallgatott a kis kópé, és egyetlen feladata volt a mai estére, hogy a gyanútlan emberektől, mint amilyennek ez a vonzó, fiatal hölgy is látszott, elszedje az értékeit, és vagyontárgyait, majd fogja magát, és észrevétlen, lehetőleg „angolosan” távozzék.

– Anyukám azt mondta, hogy várjam meg itt, ha elkeverednék, de még nem jött! – kámpicsorodott el, és látszott látta, hogy bevált a megható színjátéka., mert már erősen sírásra görbült a szája.

Szilvi azonnal fogta magát, és átnyújtott egy zsebkendőt, és megvigasztalta.

– No, enyje, enyje! Egy ilyen talpig nagy legény csak nem fogja mindjárt az egereket itatni! – közelebb húzoódott hozzá, és a kisfiú kis termetének hála talán éppen ezt a kínálkozó helyzetet használta ki!

 

Kedves Norbert, eddig jutottam a javításokkal. Pirossal jelöltem, amit törölni kéne, és kékkel a helyette javasoltat, de visszaadom a továbbiak egy alapos átdolgozására. Rengeteg felesleges szóvirágot és édeskés, túl hosszan elnyújtott megfogalmazást kellene lecserélned egyszerűbbre, mert így nem közölhető. Aztán várom vissza. Aranka

 

– Anyukám nemsokára megjön, remélem! – folytatta, pedig a beszédre nem kényszerítette, vagy ösztönözte senki; mintha egyszerre szerette volna megbabonázni, és kisfiús bájával levenni a lábáról ezt a bájos, ifjú hölgyet, akinek kezdett nagyon is imponálni bájos közvetlensége.

– És mondd csak, a suliban, ahova jársz minden oké? – elővett a zsebéből egy kis cukrozott gesztenyét és kedveskedve átnyújtotta.

– Ott minden rendben van, bár tavaly majdnem megbuktam matekból, mert azt ki nem állhatom!

– Hát, igen, igen! Amikor ennyi idős lehettem, mint most te, bizony meg kell hagyni nekem sem ment sehogyse a matek! De anyukám elvitt egy gyakorló tanárhoz, és ott hamar rendbejöttem! – Mintha egy kortünetet pródukáló, masszív betegségfajtáról számolna ennek a védtelenül hagyott fiúcskának most be. – Szerintem, ha megkéred az édesanyád egész biztos segíteni fog.

A kisfiú szeme hirtelen könnyfátyolossá vált, mert egész eddigi mindennapi betevőkért keményen megharcoló életében talán még senki sem volt ennyire adakozóan, és önzetlenül, barátságosan kedves, és nagylelkű vele.

– Hadd köszönjem meg drága néni a kedvességet! – szinte búsongó szemeiből ezt könyörögte, s Szilvit elfogta valami benső, jóleső, anyai érzelem. Most azonnal szerette volna nem törődve semmi következménnyel átölelni ezt a kis gézengúzt, és érezni kicsi szíve minden dobbanását, melyben az elvesztett otthonok melege lüktetett…

Két védelmező, hattyúszárny kezét finoman kiterjesztette, s mintha egy jóságos anyuka lett volna békességesen megölelte újdonsült barátját. S ekkor sem vette észre, hogy a kis szemfüles gyerkőc már vette is ki a pénztárcáját, és amikor végre kibontakozhattak az érzelmes ölelésből a gyereken angyali vigyorgás lett úrrá.

– Hallod-e? De jókedvű lettél! Csak nem megtaláltad édesanyádat?! – csodálkozott.

– Á! Messze van ő még ide! Tetszik tudni nagyon sok a munkája! – olyan fürgén, és hatékonyan járt a nyelve, hogy az ember meg nem mondta volna, hogy egy kikényszerített helyzetben hazudni kénytelen, mint a vízfolyás.

De azért a fiatal hölgyet sem kellett félteni, ha a körmönfont ravaszságról volt szó: benyúlt a zsebébe, majd hosszan kezdett kutatgatva keresgélni, de már ő is sejtette, hogy a pénztárcája nem lehet, meg, mert a bizonság kedvvért egy pár pennyt mindig hagyott valamelyik bőrzsebecskében, hogy a könnyed csengéséről tudatosodjék benne, hogy még mindig nála van! Azonban a kellemes csöngés most elmaradt!

– Mondd csak aranygyerekem! Nem láttad véletlenül a pénztárcámat?! – gyönyörű, koromfekete, szépen ívelt szemöldökeit enyhe mérgelődéssel rámeresztette, mint aki azonnali választ vár el a másiktól. A megszeppent kis tolvaj fiúcska hirtelen nem tudott megfelelő döntést hozni, hogy vajon elfusson-e, vagy inkább maradjon még? Picit felállt a padról, de csak annyira, hogy kopottas kabátkája ne surolja a pad deszkáit, és így legalább szabad mozgástérre tehessen szert, majd megkockáztatta, hogy kicsit távolabb üljön.

– Tudom, hogy pénzre van szükséged! Eláruljam, hogy miért? – kérdezte őszintén, mégis angyali kedvesen.

– Miért? – kérdezte angyali, már erősen könnyezésre álló arcocskával a másik.

– Mert láttam a kopottas, kis kabátod, és azt, hogy csonttá vagy soványodva! Tudod, akinek van pénze, az kicsit jobban táplálkozik! – egyáltalán nem volt neheztelés, vagy harag a szavaiban, de most erős lelkierőt kellett önmagán vennie, és jobb volt uralkodnia magán, mert legszívesen jól megmondta volna a véleményét az állítólagos anyukának, hogy így képes elhanyagolni a fogadott gyerekét, csak azért, hogy hátha hasznot hajthat.

– Ha jól gondolom, akkor az édesanyád sem az aki! Így van?!

– Igen! – szepegte.

Szilvi egy önkéntelen mozdulattal azonnal átölelte, és hagyta, hogy a vézna, kis, csontos test menedéket remélve, mint egy elveszett, kis állatka egyszerűen hozzásimuljon, és átjárja a védelmező melegség, amiben olyan kevésszer lehetett csak része.

– Nyugodj meg! Csss! Nincsen semmi baj! Tudod mit? Mit szólnál hozzá, ha meghívnálak? Töltsük együtt ezt a napot, addig legalább a várost is megmutathatod egy keveset! Na, mit szólsz? volna kedved önkéntes útikalauzt játszani?

– A legnagyobb örömmel drága Szilvi néni. – az a leírhatatlan, és rendkívüli öröm volt az arcára írva, mint ama kisgyerekeknek, akik valami megmagyarázhatatlan, ugyanakkor belsőséges örömöt élnek át, amitől ujjonganak, és egész hátralévő napjukban jóízűen kacarásznak. A tolvajka kisfiúcska ezután mintha belső változáson ment volna át – mintha már nem is ugyanaz a megbízott emberke lett volna, akinek megmondták, hogy vegye el a mások pénzét, vagy értékeit, hogy másoknak legyen – de most itt üldögélt egy alig nyolc éves kisfiú, aki egy felnőtt kedveskedő jóindulatának köszönhette, hogy talán egyszer majd rendes ember válhatik belőle…

A nap hátralévő része volt Szilvinek a tulajdonképpeni karácsonyi előajándék, hiszen a gyakorlati ajándékozástól még igen-igen messze voltunk! Körbejárták keresztül kasul az egész fölbolygatott, és ünnepi fénycsóvákban gazdagon, és tartalmasan pompázó, szikrátvető nagyvárost, és az ifjú hölgynek rácsodálkozón csak most nyílt ki a szeme, hogy bizony a világon annyi embernek lenne szüksége legalább egy csöppetnyi baráti, őszinte szóra, amit – meglehet -, nem kaphat meg mástól, csak egy másik szívből, és teljes őszinteséggel adakozó másik embertől, aki amellett, hogy mindig szívélyes kedveskedéssel meghallgatja, még megis változtathatja addigi, berendezkedett életét, és ez lehet a tulajodnképpeni, igazi, és teljes karácsonyi csoda.

A titkozatos anyuka a háttérből mindig megfigyelte, hogy aktuális, tolvajlásra betanított gyerkőce éppen merre járkál, mert Szilvi is kezdte megérezni, mintha folyamatos jelenléttel a sarkában de legalább is követné valaki…

Aprókat lépkedett, igyekezett felvenni a gyerek ritmusát, de azért fél szemekkel soha el nem múlasztott hátratekinteni szinte mindig.

– No, hogy érzed magad, kislegény? Jól mulatsz? – kérdezte kedvesen, mintha saját kisfia lett volna a védtelenségben hagyott, angyali gyerek.

– Nagyon jól érzem magam Szilvi néni! Most vagyok csak igazán boldog! – szinte ujjongott. A gyermeki ujjongás semmivel sem összehasonlítható, önzetlen, és egyszerű csoda, amit talán csak azok érthetnek igazán, akik nem feledkeztek meg önmagukban megőrizni valamicskét gyermeki énjükből.

– Figyelj csak nagylegény? Tudod, nekem nemsokára vissza kell mennem a hazámba! De megígérem, és megfogadom neked, hogy ezentúl, mindig meglátogatlak és számíthatsz rám! – szorosan megölelte, és nem akarta elereszteni, mert mintha csak a saját gyereke lett volna görcsösen, szívetzokogtatón erőt vett rajta a megható ragaszkodás, és ezt a gyerek is átérezte.

– Nagyon fog nekem hiányozni drága Szilvi néni! – hüppögte. – Ugye sokat gondol majd rám? – esengte.

– Jaj, hogy kérdezhetsz ilyen butaságot! – törölte le titkokban meleg könnyeit a hölgy. – Nem feledd el sohasem! Aki megígér valamit az olyan, mint egy fogadalom, amihez illőn tartani kell szavát! Járj mindig emelt fővel, és tudd mi a becsület! – egészen érzelmesre sikeredett a mondókája, most ezt is észrevette!

– Kérlek, megtennéd, hogy elkísérsz a reptérig, mert még mindig bizonytalanul mozgok itt?

– Persze! Tessék csak nyugodtan velem jönni! – Mindketten tisztában voltak vele, hogy az a sandán figyelő szempár mint az orvul támadó ellenfelek mindkettejüket merészen figyelte, és leskelődött…

Amikor a szófogadó kisfiú kivezette a hölgyet a reptérre kerülőúton mentek, hogy kikerülhessék a fekete koporsószerű taxiktól a bedugult városi forgalmat, és hamarabb is ott voltak, mint egyébként.

A váróterepbe még bement a kislegény, de amikor Szilvi megváltotta jegyét az ellenőrző kapunál, és megpróbált a tömegtumultusban erősen koncentráltan visszanézni, már nem volt sehol; mintha elnyelte volna az ismert bizonyosság kényszere.

Szilvi azóta sem felejtette el sohasem ezt a kisgyerkőcöt, akivel hamar barátságot kötött, és sikeresen letérítette bűnözőei hajlamairól. Úgy beszélték, hogy mostanság ez a kislegény már egy jól fejlett, egyéni vállakozást, és vegyesboltot is vezet! 

     

 

 

 

[1] Nagyon sajnálom uram! Kérem bocsásson meg!

Legutóbbi módosítás: 2018.04.11. @ 11:43 :: Tasev Norbert
Szerző Tasev Norbert 68 Írás
1983.11.30-án születtem Budapesten! ELTE-TFK, BTK-n folytattam magyar-történelem szakos tanulmányokat; történelem tanár. Ebookokat szerkesztek! Eddig szerzői könyvkiadás keretében a Publió kiadónál, és a Publishdrive-on jelentettem meg köteteimet!