Lépés, lépésbe lép, és talprece, bütyök, kéreg meg sarok örvend, mert haladva nyomot hagy.
Lépés lépésben hátranéz. Elhűl, mert az összes mögötte maradt lábnyoma eltűnt. „Hát a sajátomban lépdelek itt? Tehát már megcsináltam magamnak az útvonalat.” Röpke rémülete után, újra büszke magára, mert már nem csak az utána jövőknek, hanem egyenesen magának rakta le a nyomokat, sőt senki másnak. Valamikor, nem emlékszik rá pontosan mikor, de megtette. Legszívesebben dupla lábbal szökkenne, de nem úgy vannak előtte a kicentizett nyomok. Lépés, és lép előre.
„De kinek hagyok én végül is támpontokat, ha nem lehet utánam jönni? Az sem kevés, hogy önmagamnak kitapostam a járható ösvényt.” Megint megnyugszik, újra előre néz. Lépne, de elfogyott az ösvény.
„Most mi van? Eddig jártam mindenhova, mostantól álldogálnom kell vagy nincs pálya, sem hátul, sem mögöttem, sem előttem?”
Már nincsenek nyomok. A távolba tekint és síró szívvel, ködösen látja, hogy úgy tűnik, nyomok képződnek, és valamerre mennek, de már nem tudja merre. Tehát nem neki és nem ő, akkor ki, kinek és miért?
Sírna, de mint lépés már megszűnt, nyoma sincs, pedig valaki letehette volna, mielőtt…
Legutóbbi módosítás: 2018.04.09. @ 11:26 :: Boér Péter Pál
