Avi Ben Giora. : Az aranyifjú 10.

10.

 

A kezdés előtt észrevette, hogy a nézők nem az előadás kezdetére koncentrálnak, hanem egymást figyelik. Két férfi, katonatiszti ruhában meg mit sem törődve Roberttel, szinte kihívóan fixirozta Katyerinát. Robert oda is súgta a lánynak:

— Ismeri azt a két urat, ott oldalt? Olyan feltűnően figyelik magát.

Katyerina a jelzett irányba nézett, mire az egyik férfi biccentett a fejével.

— Ne törődjön ilyesmivel Robert, figyelje az eladást. A szünetben le fognak rohanni minket. Én leszek az est fénypontja, nem pedig Saljapin. Elég hosszú idő óta nem láttak, sem itt, sem másutt Moszkvában. Most, hogy újra itt vagyok, ráadásul nem egyedül, mindenki rólam fog beszélni.

— Maga egy eléggé ismert személyiség, Katyerina, egyre inkább ezt kezdem érezni.

Abban a pillanatban felcsattant a taps, mert a zenekari árokban elfoglalta helyét a karmester. Hirtelen elcsendesedett a nézőtér, elkezdődött az előadás. Robert azt gondolta, hogy a Ketyerinával kontaktust kereső tiszt is az előadást figyeli. Tévedett. Nem bírta ki szó nélkül, odaszólt halkan Katyerinának.

— Mondtam, ne törődjön vele — válaszolt a lány. — Ha alkalmam lesz, elmondom, miért engem tart ma este mindenki főszereplőnek.

A szünetig Robert nem zavarta többet Katyerinát. Még le sem gördült a függöny, kopogtattak a páholyuk ajtaján. A díszes libériás jegyszedő jött be, és az iránt érdeklődött, hogy maradnak-e a helyükön, és ha igen, mit kérnek inni.

— Hozzon egy üveg pezsgőt két pohárral — utasította Katyerina. — És ha megkérhetem, zárja ránk az ajtót maga után, hogy ne zavarhassanak.

Alighogy elment a lakájforma jegyszedő, ismét kopogtattak.

Katyerina ujját ajkára téve jelezve Robertnek, hogy maradjon csendben. Kis idő múlva visszaérkezett a jegyszedő. A tálcán két pohár, valamint a pezsgős vödör az itallal. Alig volt képes mindezeket „beegyensúlyozni” a páholyba. Ez azért is okozott gondot, mert a háta mögött várakozók sokasága állt. Miután lerakodott és elvette a pénzt Roberttől az ajtófelé indult, Katyerina követte.

— Azt hittük, nem vagytok itt — tört utat magának egy hölgy.

Szorosan mögötte ugyanaz a tiszt állt, aki végig őt figyelte.

— Fáradjatok beljebb — fordult a hölgyhöz, majd a lakáj után szólt még:

— Legyen szíves még két poharat. És a kint várakozóknak megmondani, csak a következő szünetben tudom őket fogadni.

A vendégek kényelembe helyezték magukat. Közben visszaérkezett két pohárral az ezzel megbízott, letette és távozni akart, ám a katonatiszt rámordult:

— Tölteni ki fog?

Robert nem bírta türtőztetni magát. Zsebéből kikotort valami pénzt, és átadta az inasnak utána a vendéghez fordult:

— Az italt én rendeltem, majd kinyitom és öntök belőle. Várja ki a sorát tisztelt…

— Juszipov — vágta össze bokáit bemutatkozás gyanánt a tiszt.

— Feingold — hajtotta meg magát Robert.

— Ejnye, uraim — avatkozott közbe Katyerina — miért akarnak egymásnak esni? Egy üveg pezsgő miatt? De legalább bemutatkoztak egymásnak. A kisérőm, Robert — fordult a hölgyhöz. — Anglia óta van mellettem.

— Örvendek — tartotta a kezét kézcsókra Róbert orra alá.

— Ivanovna bárónő — mutatta be a hölgyet Katyerina — szólítsa egyszerűen Miminek. Tudja, mint az operában vagy a Kaméliás hölgyben.

— Bocsánat — szólalt meg Robert, de egyikhez sem volt szerencsém, nem ismerem őket. De igyekezni fogok behozni a lemaradást. Arrafelé, ahonnét jöttem nem igen járnak ilyen előkelőségek.

Miminek tágra meredt a szeme, Juszupov meg csavart egyet az amúgy is hegyes bajszán.

— Ha meg szabad kérdezni, honnét származik? — kérdezte Mimi, némi gúnnyal a hangjában.

— Na, ez egy kicsit kacifántos — kezdte Robert a mesét, miközben kinyitotta a pezsgőt és töltött mindenkinek. — Szüleim jemeniek, de éppen „áttelepülőben” voltak, amikor Isztambulban megláttam a napvilágot, egy hajó fedélzetén, ami a gyarmatra, Palesztinába tartott. Minthogy török területen születtem, török vagyok, de Jaffán nőttem fel. Szüleim aranyművesek, innen a Feingold név.

— Magának elég regényes élet jutott, kedves Robert — csacsogta Mimi. — És mit keresett Angliában?

— Semmiséget. Ugyanis életemben először utazom, mert legfőbb vágyam kicsit világot látni. Tudják, az aranyművességhez, amire kedves szüleim szántak, nekem nincs kedvem. Valami mással szeretnék foglalkozni, ezért is keltem útra.

— Juszupov! Menjen már ki és csináljon rendet az ajtó előtt. Szóltam, hogy ez a szünet foglalt. A következő később lesz, és akkor sem biztos, hogy kedvem lesz vendégekhez.

— De hát örülj neki, hogy annyian akarnak látni — mondta Mimi.

— Ne akarjanak. A színház nem találkahely. Tudom, hogy sokan csak azért járnak színházba, hogy friss pletykákat költsenek és terjesszenek. Én nem tartozom ezek közé.

— Katyerina, miért nem rendez egy estélyt, annak megünneplésére, hogy ismét Moszkvában van? —ajánlotta Juszupov.

— Mert nem maradok sokáig. Utazunk tovább Roberttel, és még nem tudjuk pontosan, merre. Terv már van.

— Pedig jó lett volna, ha kicsit maradtok. Olyan szürke, unalmas ez a Moszkva, nálad legalább van egy kis élet mindig,— udvarolt tovább Mimi.

— Talán majd az év végén, szilveszter vagy karácsony…

Közben ismét megjelent a lakájforma ember, és megkérdezte, hogy hozzon e székeket a páholyba, ha itt akarnak maradni, a folytatást innen akarják követni.

— Ne fáradjon — állította le Juszupov. — Megyünk vissza a helyünkre.

Felhajtották az italukat majd elbúcsúztak. Az ajtóból még visszaszólt Mimi:

— Az előadás nem volna kedvetek elmenni még valamerre?

— Attól függ, mennyire leszünk fáradtak. Találkozzunk az előadás után, a kocsibeállón az oszlopok előtt. Akkor majd ott megbeszéljük.

Miután távoztak, Katyerina megkönnyebbülten ült vissza a székére.

— Még mielőtt többet kérdezősködne Robert, elmondok mindent. Ez a Juszupov a cár testőrségének a tagja. Akarná nekem tenni a szépet, ha hagynám, de nem az esetem. Mimi meg a cár egyik lányának Alexandrovnának a barátnője. És hogy kerülök én itt a képbe, kérdezhetné jogosan. Nos úgy, hogy én meg tetszem a cár egyik rokonának. Nem érdekel az sem. Párszor találkoztunk is már, jártunk színházba, fogadásokra, de semmi több, és az az életmód, ami vele járna, meg egyáltalán nem az én világom. Nem adom fel a függetlenségem egy férfi kedvéért sem.  Az összes férfi pusztán azért kezdene velem, mert gazdag hajadon vagyok. De mit is beszélek én magának, Robert? Biztosan jobban érdekli az előadás, mint az én történetem.

— Kedves Katyerina! Bátran meséljen csak, én hallgatom. Nem akartam tolakodó lenni, de most már szeretném megtudni, hogy kit is tisztelhetek önben. Én már elmondtam ki vagyok. Most magácskán a sor.

Közben elkezdődött a második felvonás, és Katyerina semmitől sem zavartatva belekezdett.

— A szüleim, mondhatom, hogy Oroszország egyik leggazdagabb nemzetségéhez tartoztak. Apám tagja volt a „Dumának” annak a testületnek, amely minden fontosabb kérdésben döntési joggal rendelkezett. A Központi Bank elnöke volt haláláig. Amit most lát Oroszországban az már csak utánzat. A gyekabristák felforgattak mindent. Öltek, raboltak minden logika és gondolkodás nélkül. Sikerült leverni a forradalmat, ám a hatalom megingott, és hiába szövetkeztünk Franciaországgal és Angliával, a birodalom már nem az, ami volt. A sok háborúskodás, amiket viseltünk, nem minden esetben voltak „előnyösek” számunkra. Nekem szerencsém volt, amikor még javában dúlt a vérengzés. Az egész családom ennek lett az áldozata. A cár és családja vállalta gyámságomat. Nagykorúságom után két lehetőség maradt számomra: vagy férjhez megyek ahhoz, akit kijelölnek számomra, vagy bevonulok egy zárdába. Egyik sem történt meg. A családom vagyonát mikor megkaphattam, hagytam állami kötvényekben. Ez biztosítja a mai napig a megélhetésemet és a függetlenségem. Ritka manapság az ilyesmi, hogy egy nő, ráadásul egy olyan, aki a cár gyámsága alatt nevelkedett, nem engedelmeskedik. Ám a pénz hatalom, és ebből nekem elég sok maradt, amivel képes voltam mindent elérni. Ám minden alkalommal megpróbálnak rámtukmálni olyan tisztecskéket, cári alkalmazottakat, akik révén esetleg képesek lesznek betörni. Soha! Ezért van ez a nagy „fogadtatás” és hajcihő. Maga nem vette észre, amit észre kellett volna venni, hogy a nagy figyelem nem nekem szól, hanem önnek. Férfi Katyerina oldalán? Ugyan ki lehet ez? Ráadásul jóval fiatalabbnak néz ki, mint Katyerina. Ugyan milyen gazdag nemesember sarja? Mit gondol, Mimi és Juszupov azért akarnak még velünk találkozni az előadás után, mert szimpatikusak vagyunk nekik? Szó sincs róla. Kíváncsiak és szeretnék megtudni, kit szedtem össze.

Robert csak hallgatott, és képtelen volt odafigyelni a darabra.

— Lenne egy ötletem. Mi volna, ha most azonnal távoznánk? Gondoljon mindenki azt, amit akar? Elvégre senkinek sem tartozik elszámolással.

— Kitalálta a gondolatomat. Hasonlóra gondoltam én is, csak nem akartam mondani, mert micsoda dolog valakit felállítani első operaházi élménye alkalmából.

— Ne törődjön vele. Remélem nem utoljára volt módom ilyen intézményt meglátogatni.

Csendben kiosontak a páholyukból és lesiettek a földszintre, hogy kocsit rendeljenek. Katyerina a kocsiban tovább mesélt.

— Itt Moszkvában csak a kancellária van. A cár és családja Szentpéterváron él. Ott a híres palotájuk. Itt csak az egyeztetés történik, hogy mikor kaphatok audenciát. Mivel félig-meddig „családhoz” tartozónak számítok, más elbírálásban részesültem. Már holnapután fogadni tudnak. Gondolom, ezt annak is köszönhetem, hogy egy küldetést is tejesítettem. De ne idegeskedjen, Róbert nem kell Szentpétervárra utaznunk. Itt lesz a cár Moszkvában, és időt szakít rám. Utána pedig mehetünk végre innét. Egy nap nem elég Moszkvára, de ami ebbe az egy napba belefér, azt mindent megmutatok.

A palota, ahol Katyerina lakott, minden pompával és kényelemmel fel volt szerelve. Már várta őket a személyzet. Robert közvetlen Katyerina lakrésze mellett kapott elhelyezést.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 457 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.