Anna felsegítette Áron kabátját, majd megigazította rajta. Nem szorult rá, de ő mindig örült, ha öccse segítségére lehet. Sokkal több időt szeretett volna vele tölteni, de a családja és a munkahelye lekötötték szinte minden percét. Végre kettesben lehettek, úgy tervezte, sétálnak egy nagyot a friss levegőn. Tavasz van, a nap sugarai egyre erősebben melegítenek, felhő a távolban sem, így igazán ideális időpont volt a mai. Átkarolta, majd a másik kezébe adta vakvezető botját, és elindultak.
Ahogy kiléptek a kapujukon, arra gondolt, hogy van abban valami szerencse is, hogy Áron nem látja ezt a panelrengeteget, igazán lehangoló látvány még ebben a szép időben is. Keresztülvágtak a parkon, ahol több tucat kisgyerek játszott az erősen felújításra váró játszótéren. „Ezek a játékok életveszélyesek, egyáltalán nem felelnek meg a kor követelményeinek. Semmi pénzért nem engedném itt játszani a kislányomat” —elmélkedett magában, de sok ideje nem volt rá, mert testvére folyamatosan elvonta figyelmét. Áron kérdései csak úgy záporoztak, minden érdekelte és nagy becsben tartotta válaszait, ő volt számára a tanítónéni, akinek tekintélye van és isszák a szavait.
Kiérve a térről egy csőtörés állta útjukat, melyből erőteljes sugárban ömlött a víz. Balra fordultak, hogy kikerüljék, Anna vigyázott, hogy a pár elültetett virágra ne lépjenek rá. „Milyen szép is lehetne, ha rendesen gondoznák”. Leültek kicsit egy kopott padra, hogy megpihenjenek, de alighogy leültek, egy koldus közeledett feléjük, aki szájharmonikát fújt, meglehetősen hamisan. „Túl sok a világban a szerencsétlenség!” Felsegítette Áront és elindultak kerülőúton hazafelé.
— Igazán jót beszélgettünk — szólalt meg, ránézve öccsére.
— Igen! — mosolygott ő, és megszorította kezét. — Nagyon köszönöm a sétát!
— A jövő hónapban elviszlek az állatkertbe.
— Az szuper lesz!
Felmentek lifttel a hatodikig és Anna becsengetett szülei lakásába. Édesanyjuk nyitott ajtót, kezében fakanállal, éppen a vasárnapi menüt készítette nagy igyekezettel.
— Merre jártatok? — invitálta be őket.
Áron mosolya még szélesebb lett és már ömlöttek is belőle a mondatok:
— Anna nem mondta, hová megyünk, de azt hiszem, a mennyországban voltunk. Csodásan friss szellő fújt, a napsugarak kellemesen cirógattak minket. Mindenütt a friss fű illata szállt. Sok kisgyerek kacajától volt hangos a tér, akik önfeledten játszadoztak. Később elhaladtunk egy frissvízű patak mellett, ahol bódító rózsaillat szállt a levegőben. Leültünk pihenni egy csodás helyen, amikor közelebb jött egy angyal mennyei muzsikát játszva. Igazán fantasztikus helyen jártunk.
Anna ránézett, szemei megteltek könnyel és csak annyit tudott mondani:
— Te nem is tudod, milyen szerencsés vagy!
Legutóbbi módosítás: 2017.12.04. @ 17:51 :: Győri Nagy Attila