A nagyapám tulajdonos volt. Azt hitte, én is tulajdonos leszek. Legalábbis, nagyon bízott benne. Az én nagyapám páratlan ember volt. Saját magassággal, saját vállszélességgel, saját hanghordozással rendelkezett, nemigen nyafogott és mindig harcban állott nagymamámmal. Pedig vele senki más nem mert a hadúr ösvényére lépni. Amit feltett magában, azt véghez is vitte. A tartós hűséget hirdette. A szó és a tett nála egyet jelentett. Az én nagyapám egészséges ember volt, nem emlékszem jelentős fizikai hibáira, de nem szerette a nyakkendőt, ha nem muszáj, eltekintett tőle. Ez azonban csekélységnek számított, szinte senkit nem zavart. Az orvost, meg a papot tisztelte és távolról szerette őket. Nem engedték egymást a másik mindennapjába beleszólni. Mindezekkel együtt erkölcseiben sem hagyott restellni valókat. Még kilencven évesen is egy szíjon riktolta a beretvát, s tíz évemkor azt tanácsolta, „akármilyen rosszul esnék, magadnak vágd le a szőröd, mert attól soha nem kapsz fertőzést”. Elégségesen sok haja fehérlett, hajszeszes bedörzsölésért, új, de nem sajtóhírekért s egy kis hatvanhatozásért járt a borbélyhoz. Nagyon sok foga is éppen maradt, ritkán pipázott, de akkor felszínesen, éppen csak a levegőváltoztatás kedvéért. Almás és fahéjas, s csakis ő maga választotta dohányt égetett.
Sokan csodálkozva nézték, vagy hallgatták. Nagyon szeretett beszélni az emberekkel, érdeklődött a sorsuk iránt. Néha segített egyik-másikon, hogy a baját elrendezhesse. Mindenki számára akadt egy üzenete. Azokat az üzeneteket aztán volt, aki megértette, volt, aki csak találgatta értelmét. Én gondolom, hogy lehet, sokaknak a hasznára is vált. Egyszerűen, egy nagyon különös ember volt. Tulajdonos, és ennyi. Megállott a város, amikor temették. Akkora csodálat vette körül.
Mondtam, aranyos nagyanyám állandó harcban állott vele. Nem helyeselte, ahogyan velem foglalkozott. Mikor nekem valamit megmutatott, vagy tanított valamire, rögtön érkezett nagyanyám, és festette az ördögöt a falra.
— Nem jó a gyerekkel ötéves korában a vezércikket olvastatni.
— Tanuljon.
— Nem jó a hatéves kezébe kalapácsot adni.
— Tanuljon.
— Látja, tele szegmintázta a szék ülőkéjét.
— Tanuljon.
— Nem engedheti hétévesen a folyóra úszni.
— Hány éves korában tanulna meg a legjobban?
— Beleijed a nagy vízbe.
— Maga melyikbe ijedt bele?
— Hát nem úszok.
— Nem tud, na látja? Úszni tudni illik, ha nem is lakunk a legnagyobb víz mellett. Nem szabad félnie, az ilyesmiktől.
— Mitől szabad megijednie?
— Hány éves korában tisztelné félelmét, s nem szeleburdiskodna valami hülyeségbe?
— Nem félhet a víztől. Végülis. Meg kell tanulnia, a folyót álmában is átalúszni.
— Na, látja. Nem félhet a magasságtól, de komolyan kell vennie. Nem idegenkedhet a mélységtől, ijedezés ellen ki kell kecmeregnie onnan. A mai gyerekek többek lesznek, mint mi. Édesapám arra szavazott, hogy az építészeti vagy a katonai iskolába menjek. Az egyikben gondolkodni és dolgozni tanítanak, a másikban pedig tájékozódni és küzdeni indítanak. Ezek a jók. — Nagyapám hümmögött.
A hölgyek szembe fordultak.
— Nincs már jó katonai iskola, s jobb lenne egy ekkora gyermeket elméleti oktatásra íratni. Lesz baja úgyis elég, mert balkezes. Ha elméletibe megy, akkor is nyaranta elmehet egy hónapra az építők közé, hadd izmosodjon.
Nagyapám örvendezett.
— Tizennégy éve előtt nem dolgozhat, esetleg csak valaki ismerős mellett.
A hölgyek egyezését a maga malma felől látta. „Az a vagyon, ami a fejedben van, mert azt nem veheti el senki tőled.”
Ahogy iskolába mentem, már elkezdték a kiforgatást. Vagyonomat azonnal zárolták, a bal kezemet lekötötték, és köteleztek, hogy a jobbal írjak. Nagyon nehéz volt. Nagyapám biztatott, ne hagyjam magam. Ballal is gyakoroljak. Huncutkán nevetgélt. Egyszer aztán közös megtapsikálásra kiderült, hogy kétkezes vagyok. Írok, olvasok, számolok, rajzolok, mindkét kezemmel. Nekem megfelelt az eredmény, hanem a lelkem mélyén tudtam, a jobb kezem kerekebb betűket hozott, a bal kezem szálkázza a betűket. Próbálkoztam a két kezem egyszerre való használatával, a rajzolás nagyon ment. Írni, egymásba botlottak a kezeim. Harmadikos koromban is elkentem a penna nyomát. Mindegyre tentát öntöttem aktuális művemre, s büntetésből vállaltam, hogy újra írom. A másik, gyorsabb kezemmel, megtettem.
Ugyanebben az időben nagyapám kitalálta, hogy fogy a futama, és feldobta az utolsó nagy műsorát. Előadta több lépésben az agy felépítésének elvét. Hogy mikor és melyik hasznos kalendátriumból szedte elő, soha nem tudom meg. Azt azonban szinte bizonyosra tudom, hogy hanem szerkezeti igazságokat, de gyakorlati okosságokat igen sokat tanított.
A jó térfogatú agy szinte kocka alakú. Van benne nyolc egyenlő térfogatú doboz, amely összetéveszthetőségig hasonlít a fűszeres ládikánkhoz. Annak van két szinten négy-négy rekesze, amelyek emeletenként négyfelé nyílnak ki. Meglepő, ha a kemény fejemre gondolok. Az alsó szinten vannak a mozgás, a helyváltozás és az egyensúly vezérlései, a vele kapcsolatos tapasztalatok elraktározásai. Elől fent vannak az írással, olvasással és tájékozódással kapcsolatos dolgok. Ezek mögött az érzelmi és szépészeti tapasztalatok raktárai Ezek a fiókok egymással vízszintesen és függőlegesen kapcsolatban állottak, és egymásnak alkalmanként át is adtak élményeikből.
Ahhoz, hogy ezeket a rekeszfiókokat feltölthessem, nagyon sokat kell tanulnom, de mindenfélét, mert nem szabad egyik valaminél megrekedni. Persze az agy hólyagnak sem maradhat, mert ennek az állapotnak a hálátlanságát azzal mutatta ki, hogy szappanbuborékot fújatott napszámra, erősen meghagyta, amelyik nem reped ki, azt vigyem hozzá. Másnap három disznóhólyagot szaggatott el, amikor a légszivattyúval felfújta azokat. Ilyen lenne a megfontolatlanul, az előkészítetlenül dagasztott agy. Nagyanyám támadott:
— Milyen agyépítés az, ami ekkora rendetlenséggel és mocsokkal jár?
A művelet azonban nem akadt fel ezen. Holmi cafatokon? A kívánt agymodell makettelését ketten egy hét alatt végeztük el. A nyolc rekeszt külön-külön és csoportban együtt és független egymástól napokig szappanozott színes gyapjúból nemezeltük. A különbözőségüket megfelelőnek találta, aztán szorosan elkötöttük, és kenhető műanyag alapú papírragasztóval kérgesítettük. Kocka agy egy kocka fejben. Az agy nyolcadai tele alkalmas barázdákkal, tekervényekkel és kérgeikkel kialakultak. Meglettek. Világosan értette az ember, hogy melyik érzőpálya, melyik érzékszerv végső állomása, ahonnan feldolgozzák a tapasztalatokat. Egy fejkendővel a fejemre rögzíttettük, aztán könnyekig kacagtuk, hogy milyen kinézetem lesz a nagy kocka agyammal. Ha lesz. Bizonyos besüllyesztést is el kellett képzelnünk, mert volt egység, amely a bemutatómon kétszernél többször szerepelt. A létező fejemben és a műalkotás agyamban is volt közös réteg. Kockafejem. Tisztára örömjáték volt.
Ezután jött, megtanulni a tanulást, adagolni a tanulnivalókat, ütemesen magasítani a homlokot, amíg a kívánt mértéket megvalósítja… Kellett beszélgetni az agyammal, hogy az észrevételt vagy a közlést merre közvetítse. Verseket, idegen szavakat, képleteket tanultam. Értelmetlen szövegekkel is próbálkoztam. Az agyam mindig frissnek gondoltam, elég jól emlékeztem a szövegekben a központozásra, képleteknél a szomszédos felírásokra. Sokszor megtanultam a szöveg környezetét is. Nemcsak képleteket és idegen szavakat, hanem új regényt is megtanultam. Először a Zabhegyezőt jegyeztem meg. Pontról pontra, betűről betűre, minden szavát megtartva. Nálunk ezt akkor még nem adták ki. Aztán egy kíváncsi barátommal A 22-es csapdáját tanultuk meg. Ez is olyan, ami nálunk, még nem jelent meg. Kevéssé hosszabb, de értelmesebb volt. Egyszer csak, derült égből, eszembe jutott a Kisherceg. Pedig soha nem tanultam. Csak elolvastam.
Ettől kezdve más munkarendbe kezdtem, a napi feladványokat memorizáltam, nehogy megzavarodjam. Üres járatban, soha többet nem tanulok. Aztán az egyetemen mégis kellett potyába tanulnom. Kényszerűségből. Én a sebességben voltam előnyben. Még második éven rájöttem, a gépies tanulással tananyagokat egyformán felejtek el. Válogatnom kellett. Évről-évre kevesebbet bíztam a nyolcrekeszes agyamban.
Egy feltételes vértódulás következményeinek vizsgálatára Cétét készítettek az agyamról. — Aranyos tatuskám, még mindig láttam a fejemet kiszögletesítő kockát, a magas homlokomat, és a hátralátást bepótlandó érzékelőket. „Az a vagyon, ami a fejedben van, mert azt nem veheti el senki tőled.” Minden más olyan, mint amilyennek álmodtad, csak nem a fűszeres fiókocskával. Inkább a te amatőr rádiódból kitépett drótköteggel. Hajszálvékonyabb. Nem a rendes, hanem a hulladék fiókodban, bebálázva a törött rádiólámpák között. Minden bála, mint a nyolcad-agy, valamire való volt. Vagy helyreállítani a rádiót, vagy betakarni a szemnek káros látványt, amiről valakik azt gondolják, rendetlenség.
Aztán kevés átmenettel, de lassan felhagytam az agyam módszeres építésével. Terhelésével. Mindez ellenére megtanult szövegeket álmodok. Tulajdonomat képezik. Nagyapám büszkén olvasná ezt az emlékezést.
„Az a vagyon, ami a fejedben van, mert azt nem veheti el senki tőled.”
Nagyapám nagyon szeretné ezt a hivatkozást. Emlékezne rá, hogy ő hagyta meg nekem. Én máig megtartottam. Vagy betartottam. Talán ettől lennék tulaj? Nekem hízelgőnek tűnik.
– *** –
Forrás: Őszikék XXI.század. Művészet – irodalom. Válogatott versek, esszék és novellák. Online antológia. 2016. Hódmezővásárhely / (A témakép és a pályamunka már megjelent a forrás Antológiában). Letöltés: 2017.09.28.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:22 :: Váradi József
