Az ötven körüli férfi a Fővámház téren szállt le a villamosról, átment a Ferenc József hídon, és a Sziklakápolna melletti szerpentinen gyalogolt felfelé a Kelen-hegyre, amit most Gellért-hegyként ismerünk. A Fővámház tér több generáció emlékezetében Dimitrov térként, a híd pedig Szabadság hídként él.
Tiva bácsi — mert ő volt az —, általános védelmi koncepciójának megfelelően, talpig cserkész egyenruhában pompázott: sárgásbarna, ingszerű zubbony, zöld színű, bermuda hosszúságú nadrág, térdzokni és bakancs. Az ing gallérjába lazán bekötött zöld nyakkendő, barna gyűrűvel. A nadrágot tartó övön vizes kulacs bólogatott, szinte szinkronban az úr nyakába akasztott látcsővel.
A ráérős sétát turistabot segítette a kaptatón fel. Erre annál is nagyobb szüksége volt, mert mentében mélyen a gondolataiba süllyedt:
— Egyedül, minden hétköznapi apróságtól távol kell lennem, mert a már folyamatban lévő, mintegy tizenegy hónapra stratégiát, túlélési taktikát — ha úgy tetszik —, mimikrit szükségeltetik kigondolnom, a magam és a családom védelmében.
Három hetet adtam a német megszállásnak. Tévedtem. Most jócskán benne járunk már a májusban. Hozzátartozóimat csak én védelmezhetem meg a magyar/német fasizmus, az emberi gyűlölködés poklától.
De mindezt hogyan érhetem el, amikor a Zsidó Tanács a hittestvéreket maga „jelenti fel” a rákényszerített névsorokkal?!
Egyetlen út, ha változtatunk életformánkon. Ugyanis a zsidó vallás egy szigorú, a gój többségétől merőben eltérő, nekik visszatetsző életvitel:
— fel kell hagynunk tradícióink szigorú betartásával; ez ugyanúgy vonatkozik vallási előírásaink elhagyására, mint külsőnk és habitusunk megváltoztatására;
— el kell felejteni árulkodó ünnepeinket, nincs tovább sabbat, s a rengeteg gyertyagyújtás,
— talán egyetlen ünnep, a Purim (Pur=sors!) megtartható, ami az ószövetségi Eszter történetével kapcsolatos (ezt a könyvet a Tóra nem ismeri (el)), amely szerint a zsidók perzsa uralkodók alatt éltek; ekkor ugyanis a tóra jóváhagyásával is „rengeteget” lehet inni, és ez nem üt el szögesen a magyar többség, főleg a dzsentrik, italozási szokásaitól, (persze, a tóra mértékleteségre int!)
— ugyancsak erre a sorsra kell jutnia kóser étkezésünknek, tisztálkodási, merítkezési szokásainknak,
— meg kell válni jellegzetes „zsidóismertető” tárgyainktól, amilyen pl. az egyiptomi rabságból való szabadulásunkra emlékeztető Mezuza (a tizedik csapás), vagy a hanukai és egyéb gyertyatartó (Chanukoj, Menora, szombati stb)),
— meg kell változtatni külsőnket: kaftán, imasál, imaszíj, nagykarimájú kalap, pajesz elfelejthető (az ortodoxoknál); ami a családom külső megjelenését illeti, szerencsénk van, ugyanis nincsenek jellegzetes sémita vonásaink,
— hanyagolni szükséges a héber (ezt amúgy is csak az „írástudók” beszélik) és a jiddis nyelv használatát, és le fogunk szokni kiválasztotti viszketegségeinkről; nem kérkedünk nyelvismeretünkkel; én például két doktori diplomával rendelkezem, és a négy európai nyelv ismerete mellett beszélem az eszperantót, annak magyarországi nagyköveteként,
— nem büszkélkedünk tudásunkkal, ugyanis a zsidó mindent tud, sőt, mindent jobban tud,
— csak semmi feltűnősködés; mint pl. az első világháborús „ballépésem”, amikor puszta kalandvágyból, amiben a hazaszeretetnek semmi szerepe sem volt, még joghallgatóként, önkéntesen bevonultam a hadseregbe, majd hamar orosz fogságba estem, aminek köszönhetem pl. orosz és eszperantó nyelvtudásomat;
— mindezek ellenére 1939-ben bejegyeztettem — zsigeri védekezési mechanizmus —, az 1924-ben kelt, házassági anyakönyvi kivonatom megjegyzés rovatába „tűzharcos” mivoltomat, amit a hadügyminisztérium által kiállított igazolvány szentesített,(ekkor egyébként, mármint ’24-ben, az Andrássy út 84-be vittem az asszonyt, ott laktunk, (Andrássy — Szív u. sarok, most patika),
— ezt megelőzően, 1936-ban magyarosítottam (Darányi kormány, Kozma Miklós belügyminiszter) családi nevemet, ami persze, semmitől sem védett meg, de ügyvédi és orvosi klienseim ezen a néven ismertek, és része volt a tagadhatatlan, lassú asszimilációnak,
— és ami a legfontosabb: fel kell adni állandó lakásunkat, folyvást költözködnünk, bujkálnunk kell más-más lakásokba, a város legkülönbözőbb helyein. (Sok bujkáló zsidó hasonló módon menekült meg, sem a nagy, sem a kisebb gettókba, de a mintegy 2000 csillagos házba sem volt hajlandó beköltözni. Néhányan közülük: Ruttkai Éva, Várkonyi Zoltán stb. stb.)
Az öregúr ekkorra csaknem eszmefuttatása végére ért, és látcsövével pásztázta a Citadella alatti korlátnak támaszkodva a pesti, csodaszép panorámát. Most is újabb lakóhelyet keresett.
Rálátott a belvárosi plébániatemplom kettős tornya között a Dohány utcai zsinagóga hagymakupolás tornyaira. Elkomorult. Ott lakott ugyanis, nem messze, a Gerlóczy u. 11. sz. alatt a családja, ott volt eredetileg az irodája, rendelője is.
Levette szeméről a gukkert, és hirtelen egy név ugrott be neki: Boros Ferenc, kliense és jó ismerőse. Ennek az úrnak a kezelésében volt ugyanis az Eskü tér 5. sz. (ma Március 15-e tér) alatti ingatlan is, amelynek sarki földszintjén elegánsan berendezett üzlete működött.
— Vajon a többlakásos ingatlanban lenne családjának egy időre búvóhely?! — kérdezte magától. Ekkor azonban egy kéz nehezedett a vállára.
— Ihre Papiere, bitte!
— Jawohl, Herr…?
— Ne kvaterkázzon az úr! Ez igazoltatás — mondta a német Waffenss egyenruhát viselő tiszt magyar, ugyancsak Waffenss-es mundért viselő kísérője.
Mielőtt Tiva bácsi válaszolhatott volna, a német katonásan összecsapta bokáját, és udvariasan bemutatkozott, amit az öreg a cserkész szerelésnek tulajdonított:
— Heil, Hitler! Wolfgang von Heineken, Sturmscharführer…
— Há-ájl…! — visszhangozta Tiva bácsi a bemutatkozást, és szemügyre vette a német tiszt sarzsiját: három csillag és négy csík a parolin, az SS tipikus villám-jelei a borsózöld egyenruha hajtókáján. Amíg a papírjaiért kotorászott, szakértő szemmel megállapította, a német törzsőrmester, az őt kísérő, magyarosra sikeredett egyenruhájú hazánk fia közlegény, de nagyobb legényt játszik, mint egy Gauleiter.
— Gefunden. Bitte schön! — nyújtotta kifogástalan német kiejtéssel az igazolványát a német törzsőrmesternek, aki kísérőjének továbbította azt.
— Kontrollieren Sie, bitte!
A magyar közlegény szemügyre vette az igazolványt, rákérdezett Tiva bácsi nevére (Krisztián vezetéknév?), lakcímére, és mivel mindent rendben talált, a snájdig tisztes és „áruló” magyar kísérője nagy „hájlhitlerrel” búcsút intett a tiszteletre méltó, „öreg” cserkésznek.
*
Tiva bácsi több okból is sietősre fogta lépteit a hegyről lefelé haladtában. Kisebbik fia, csaknem három hónapja, Prohászka Miklós úrnál bujkál, ugyan igen „romantikus” körülmények között, a Hárs hegyen, de megköszönvén a mezőgazdasági minisztériumban dolgozó tisztviselő vendégszeretetét, el kell mielőbb onnan hozni őt, mihelyt lesz hová.
A romantika abból adódott, hogy a titkos szobába egy szekrényen keresztül vezetett az út, ahol a fiú napjait pergette.
A fiú tizennégy éves volt, és egyáltalán nem jeleskedett az iskolában, elhagyta értesítőjét, nem igen „rokkant” meg a tanulásban. A bátyja, Pali egészen más alkat volt, anyjára, Lizára (Szűcs Erzsébet, gazdag pesti zsidó gyáros és kereskedő lánya, aki a Koronaherceg u. 6. sz. alatt lakott hajadon korában) hajazott a természete, sportosan élt, szerepelt az akkori magyar síválogatottban. A két fiú között négy év korkülönbség volt.
Sürgős a beszélgetés tehát Boros úrral a lakás ügyében. El kell mennie a Pozsonyi útra is, ahol közel a Margit híd pesti hídfőjéhez, gyalázatos körülmények között húzták meg magukat a feleségével, Lizával: a lakás tele volt poloskával és bolhával. De csak ezt tudta megvenni. (Ezt a tényt megerősítette egy túlélő, R. Imre., aki egyetlen éjszakát bírt ki csak a családdal.)
Boros Ferenc és Tiva bácsi a Kiskakukkban, a Pozsonyi út 12. sz. alatt találkozott, ezt az éttermet 1913-ban alapították. Gyorsan dűlőre jutottak: Boros úr felajánlotta az Eskü tér 5. sz. alatti, első emeleti lakása mellett Tiva bácsinak a saját, családtagjainak pedig a hozzátartozói igazoló papírjait.
A kitanult ügyvéd ezek után úgy belejött a hamisításba, hogy igen sok ismerősnek, zsidó hittársának, más üldözöttnek ingyen, másoknak ellenszolgáltatásért készített papírokat. Mondhatni, részben ebből élt a család. Sokan menekültek meg az ő és a szerencse jóvoltából.
A tíz gyerekes, nyírbaktai zsidó család 1893-ban született, második gyereke, Tivadar tehát nagy utat tett meg a jesivától, a jogi akadémián, orosz fogságon, egyetemen keresztül a háború alatti zugügyvédségig és legális orvoslásig.
*
Karácsony előtt, 1944-ben, Budapesten szinte „idilli” volt az élet. Nem olyan, mint egy ostromlott, és majdnem teljesen körülzárt városban. A bombázások ugyanis abbamaradtak. Az ágyúzás is csak messziről hallatszott, valahonnan a Margit-vonal felől.
Pengőért és nemesfémért mindent lehetett kapni, az emberek őrült vásárlásba kezdtek, a mulatókban a dizőzök De Fries Károly — Vaszary János — „Csak egy nap a világ” kezdetű dalát énekelték.
Huszonharmadikán az operában az Aidát adták. A mozikban német revüfilmek mentek, Röck Marikával.
Tivadar családja már egy ideje az Eskü téren lakott. Alattuk, a Boros-féle üzletben egy Zorger nevű család bujkált.
Egyik délután, teázás közben Tivadar atyai intelmekkel jócskán megtűzdelt előadást tartott — Lizával egyetértésben —, mintegy összefoglalva a Magyarországon már egy ideje abnormális állapotra adandó, a túlélést talán biztosító filozófia és a belőle fakadó viselkedés és cselekvés mikéntjéről, talán végső útravalóként, bármi is történne:
— abnormális helyzetre abnormális választ kell adni,
— látszatra fel kell adnunk zsidóságunkat, ez nekünk könnyebben megy, mint ortodox testvéreinknek, hiszen csaknem asszimilálódtunk is már a magyarsághoz,
— bele kell pl. úgy olvadni a szürke keresztény tömegbe, s közben valójában nem válni kereszténnyé, hogy túléljük a vészkorszakot, meglehet, tapasztalataink alapján elveszítjük a hitünket az örökkévalóban; hiszen akik bigott módon hisznek, azok vágó baromként mennek, önként a halálba,
— nem elég a passzív válasz, a környezetet aktívan manipulálni kell, mert ez a túlélés igazi záloga.
Úgy tűnt, a fiúk mindent megértettek, és megfogadtak apjuk „intelmeiből”.
Ebben az évben a szenteste vasárnapra esett. Liza asszony elküldte délelőtt a lányt, Esztert a kelenföldi piacra bevásárolni, és hogy utána menjen haza a családjával karácsonyozni.
Ekkorra azonban már Vorosilov és később a hozzá csatlakozó Tolbuhin szovjet egységei teljesen körülzárták a várost. Villany, gáz, víz volt, mert az ellátó telepek a külvárosokban voltak, csak éppen üzemanyaghoz nem lehetett hozzájutni.
Eszter még aznap másodszor is visszajött azzal a hírrel, nem tudott haza menni, és a Fogaskerekű Hárs-hegy-i végállomásán az utasok orosz katonákat láttak. Azok — ahogy mások is —, sültgesztenyét vásároltak, és felszálltak a Fogaskerekű menetrend szerinti szerelvényére. Az utasoknak feltűnt, ezeknek a katonáknak más az egyenruhájuk, eltérőek a fegyvereik is.
Az meg különösen szemet szúrt, hogy a katonák csatolgatják lefele egyes utasok karóráit. Kitört a pánik, valaki meghúzta vészféket, az oroszok leugráltak a szerelvényről, és eltűntek az erdőben.
Eszter remek főztjeivel kellemesen telt el a karácsony. Ám az utána következő nap délutánján, a teázó család különös zajra, robajra lett figyelmes, a fürdőszoba felől.
Pali volt most is a gyorsabb, és hirtelen felrántotta a fürdőszoba ajtaját. Egy a Waffenss egyenruhájában, láthatóan fegyvertelen, rémült tekintetű német katona állt az üvegablak, a piperepolc és a mosdókagyló romjai között az elképedt négy zsidó előtt.
Tivadar felismerte a most kevésbé snájdig tisztecskét, aki nem volt más, mint Wolfgang von Heineken.
Természetesen civil ruhát és búvóhelyet kért, amíg elvonul a front. Azt mondta, nem lesz hálátlan, az apja gazdag sörgyáros.
Tivadar nem árulta el ismeretségüket, némi cigarettaszünetet kért. A család úgy döntött, nem bántják Heineken urat, hanem távozzon azon az úton, ahogy érkezett, a tetőkön keresztül.
A családfő elmélázott:
— Lám, most mi négyen azt tehetnénk ezzel a némettel, amit ők tettek a bátyámmal, rokonaimmal, a zsidókkal. De nem aljasodunk odáig. Annyira meg nem lettünk keresztények, hogy tartsuk oda a másik orcánkat is, szeressük ellenségeinket.
*
Ezerkilencszáz negyvennyolcban eszperantó szimpóziumot rendezetek Bernben. Tiva bácsi magával vitte kisebbik fiát erre a rendezvényre, aki áthajózott Angliába, és elfelejtett hazajönni. Beiratkozott egy kollégiumba ahol, egy Popper nevű filozófustól a nyitott társadalomról hallott, és a hallottakat egy életre a magáévá tette, sajátos módon tovább is „fejlesztette” azokat. E mellett pénzügyi stúdiumokat folytatott, ahonnan alkalmatlanként kirúgták.
Pali negyvenkilencben belekerült a Svájcban rendezett Európa bajnokság magyar küldöttségének sí csapatába, és némi kerülővel Amerikában kötött ki.
Belőle gépészmérnök és milliárdos lett. Állítólag Dél-Amerika sok államának népességét „önzetlenül” támogatta. Sem hazájának, sem Izrael államnak, soha egy centet sem juttatott.
A kisebbik fiú, Gyuri a filantrópia mimikrijébe, álarcába bújva, a nyitott társadalom — értsd a spekulatív, karvaly természetű tőke számára nyitott társadalmak —, „jótevő” fosztogatója lett.
Az így elhíresült tőzsdeguru első nagy tőzsdeakcióját az angol font ellen hajtotta végre, amiből milliárdos lett. Talán így vett elégtételt azért, hogy ifjoncként kirúgták a pénzügyi szakkollégiumból.
A két fiú tehát ekként tanulta meg apjuk leckéjét 1944-ben, Budapesten.
A szülők később követték őket. Tivadar 1977-ben halt meg, New Yorkban, fia, Pál harminchat évvel élte őt túl.
*
Egy érdekes adalék Pál életéből és bizonyítéka az apától tanult életrevalóságnak: a Budapestet elfoglaló szovjetek azt hitték róla, hogy egy keresett SS-tiszt. Ezért a Szovjetunió felé hurcolták, gondolták, jó lesz fogolycserére. Pál azonban ügyesen megszökött, híd mögé bújva, egy elhagyatott tanyán, majd „haza gyalogolt” Magyarországra.
Boros Ferenc neve — fát már nem tudtak neki ültetni —, a Világ Igazai közé került a Yad Vashemben. Az ő kitűntetését Frajt Edit művésznő vette át.
Prohászka úrnak — állítólag — György húsz dollárt küldött havonta, a rendszerváltásig.
Legutóbbi módosítás: 2019.12.31. @ 11:15 :: Csillag Endre
