X-IX-VIII-VII.
Mióta próbáltam nem figyelni,
magamat semmibe se tenni,
hadd legyen nehéz, ami jön majd,
igazolni: van a világgal baj –
nem jó, amit ott kezdve tettek,
elintézték a teremtéssel,
némi lélek és túl sok testtel,
alig várjuk, végre levetve,
eltelítődjünk figyelemmel –
szép-jó-igaz ne fájjon helyette.
Mégis a csend. Mindenek felett.
Nincs, ami fájjon: harsogó csend.
Mennek a dolgok a maguk útján,
magam olykor beleremegek;
de holdárnyas út ez idedőlten,
lentről várom, végre nap legyen.
És ez az igazság? Ilyen csupasz?
Sorban álltál, aztán ott maradsz.
Azt hitted, ha várják, majd itt terem,
minél hosszabb a sor, úgy legyen.
A várás, a fájás elmúlik majd,
se válasz, se aki betakar majd.
Megsebezte ujjamat a holdfény,
vérrel mázolhatok fehér papírt,
zöldes derengéssé lett az arcom,
látnak egy alakot, aki csak ír.
Legutóbbi módosítás: 2017.09.10. @ 13:27 :: Petz György