Kőszeghy Miklós : Miért írunk verset? 1.

Mi késztet arra, hogy ritmusokkal, rímekkel magunk örömére bíbelődjünk? Mi késztet arra, hogy mások felé kitárjuk legbelső titkainkat? Honnan indul el a szó, a vers, a lüktetés? Emlékek és gondolatok e jelentéktelennek ható kérdések körül.

 

Kacsintás a belső szobába

 

Nem szeretnék úgy tenni, mintha képes lennék objektíven szemlélni, mint tudós kívülálló, érzelmek nélkül a kérdést: miért ír az ember verset, miért farag rímeket? Miért töri magát, hogy valami olykor ömlengős, máskor sejtelmes, szinte megfejthetetlen kódokba rejtett szövegeket köpüljön ki, préseljen ki önmagából? Nem akarok úgy tenni, mintha tudnám, kit mi vezérel, amikor szerelemről szőtt ábrándjait enyhén fülledt erotikában próbálja papírra, de manapság inkább képernyőre vetni. Hogy józanságból-e, vagy szenvedéllyel, hideg számításból, vagy hirtelen felindulásból indul-e útjára egy vers, egy írás, én bizony nem szeretnék erről dogmatikus definíciókat meghatározni, s ezáltal elvenni egyesektől a kedvet, másoktól a lehetőségét annak, hogy megtalálja önálló költői útját. Ám mégis itt motoszkál bennem a vágy, hogy szóljak arról, miért írunk verset, miként születnek eme nyelvi lelemények, mi oka lehet ábrándos szédelgéseinknek a poézis sivatagán át a líra oázisáig?

S hogy bizonyosságát adjam az objektivitás teljes hiányának, elmondom hát, hogy én magam miért búsulok, vagy örömködöm a jambusok, morák, verslábak széles csarnokában, hogyan is kezdődik el ez az egész életre szóló teremtett illúzió?

 

A kozmosz egyik legnagyobb csodája!

 

Amikor még ifjú lélek voltam, olyan ifjú, hogy még gyermek is alig, már csodálkozó tekintettel, s megrögződésig fajuló áhítattal vettem kézbe az ember, sőt a föld — mit föld, az egész világegyetem, a kozmosz — egyik legnagyobb csodáját, a könyvet. De nem is könyv volt az számomra, hanem inkább KÖNYV! Betű és szóközök, bekezdések, vesszők, pontok, ékezetek ármádiája győzte le még hat nyarat sem látott lelkemet. Akkori eszemmel már régóta kínzó vágy gyötört, hogy megfejtsem a titkot, hogy a kozmosz eme csodájának ne csak távoli szemlélője legyek. Nem csak kívül akartam látni, kézbe fogni, szagolni néha ragasztótól kesernyés, máskor a múlt világtól áporodott illatát, hanem inni akartam belőle és enni! Meg akartam kóstolni, belebújni, a részévé válni, mint valami szimbióta, vagy akár a könyvnek életre kelt emberi parazitája. Nem vártam iskolára, sem szülőkre, magam akartam tudni a betűket, titkukat egyenként fejtettem fel valami hetedik érzékkel, vagy gyermeki logikával.

A betűk megnyíltak, életre keltek, aztán belém bújtak, pedig én akartam előbb lenyelni őket. Szépen, egyenként összeálltak szavakká, mondatokká, gondolattá. S eljutottam végre a győzelem küszöbére. Az olvasás, mint végtelen sírig tartó szenvedélyem akkor kezdődött el, amikor egy régi, színes rajzokkal teletűzdelt könyv gyötört, hívogatott, becsalt engem könnyed rímekkel, ritmusokkal kacérkodó csapdáiba. 

Arany János Toldija lett a végzetem. Az iskola éve előtti nyaram Miklós és György viszályával kezdődött el, s a malomkövön és toportyánokon át jutottam el augusztus elején a cseh vitézhez a Duna szigetén. S akkor már nem volt megállás, míg a kopár szik sarjától szívem mélyébe végleg belerejtezett dicső híre-neve, s már akkor éreztem: fennmarad örökre! Így lettem a betűk aratója, a szavak pásztora, a gondolat csillagképek asztronautája! Így lett eggyé velem a kozmosz egyik legnagyobb csodája, s lettem a szótejút szemlélődve kérődző lelegelője!

 

 

folyt. köv…

 

Legutóbb szerkesztette - Kőszeghy Miklós
Szerző Kőszeghy Miklós 42 Írás
Férj, 4 gyermek édesapja, evangélikus, hitoktató, gyülekezeti munkatárs versfarigcsáló, írogató most éppen balatonboglári porszem.