A földig érő ablakokon ezer szikra csillogott, a vízipálmák, a csipkés levelű rododendronok átszűrték a fényt, s a körkanapé zöldje a hazai kertet juttatta eszébe. A lányotthon recepciójánál álldogált, míg rá nem szólt az egyik.
— Ide kaptál helyet?
— Igen — motyogta zavartan, s átadta a papírját.
Nevének a leírása kis nehézséget okozott a román lányoknak, de nevetgélve másolták ki a személyi igazolványából, és kézbe kapta az első emeleti szoba kulcsát. Harsány fényözönben lépdelt felfelé meg-megállva a nehéz csomaggal, s ahogy belépett a lépcsőházból a hosszú folyosóra, szemben vele éppen a 21-es ajtó állt. Ez az, dobbant meg a szíve, s megilletődve kopogott, de válasz nem jött. Kulcsával kinyitotta, és belépett a szobába. Hosszú volt és keskeny, négy vasággyal, két ruhásszekrénnyel meg egy könyvespolccal. Három ágy bevetve jelezte, hogy gazdájuk már megérkezett. Leült a kopár ágyra, hogy megpihenjen, majd berakta ruháit a szekrény szabadon hagyott részébe, és felhúzta az ágyneműjét. Kicsi a szoba meg kopottas is, de örült neki, van ingyen szállása. Kíváncsi volt, kik lehetnek a szobatársai, de nem nézett be a szekrényükbe, nem tartotta illendőnek.
Aztán kiment a folyósóra nézelődni. Egy tárva-nyitva hagyott ajtón át megpillantotta a fürdőt mosdókagylókkal, zuhanyzókkal, innen nyílt a toalett. Közös volt ez is, de falakkal különválasztva. Mellette a másik helyiség a konyha, benne egy faasztal, ott hagyott bögrék, s egy kávézaccal telefuttatott gázrezsó. De jó, legalább főzhet kávét, teát magának! Ételjegyet is kapott napi három alkalomra, az ebédlő a közeli épületben lesz, közölték vele, amikor átvette a bonokat. Végigsétált a folyóson, és leghátul egy másik lépcsősorra bukkant, le is ment rajta földszintig, ez már nem csillogott-villogott, mint a főbejáraté. A hátsó szobák lakói használták, talán.
Visszatért. Alig ért be a szobájába, hangos kacajjal nyílt az ajtó. Két lány érkezett, s a fiatalság könnyedségével egy-kettőre megismerkedtek. Lia és Mariuca a közeli kisvárosból jött a felvételi vizsgára, míg Gitta magyar-orosz szakra, ők román-franciára. Nem is bánta, hogy velük került közös szobába, legalább együtt mehetnek az egyetemi épületbe — még nem ismerte a várost—, és tökéletesíti román tudását is. Igaz, ők nem beszélnek magyarul, de állítólag értik valamennyire azt. Nem is volt szüksége rá, hiszen ő elég jól beszélt románul. Iskolában tanulta, rádióban is hallotta gyakrabban, mert náluk, a székelyföldi faluban akkor még csak a rendőr volt román, az is magyarul beszélt. Valaha a falu végén húzódott az országhatár. Anyja sokszor elmesélte, mennyire örült a nép, hogy végre visszakerültek az anyaországhoz. Hiszen minden ősük magyar volt! De nem sokáig tartott az öröm. A második világégés utáni hatalmakat nem érdekelte a sok hazátlanná vált sors! Titokban még mindig reménykednek szülei is, hogy visszaszáll a turul még az erdélyi bércekre. Megérkezett Ági, a negyedik társuk. Már reggel itt járt, most a városból jött. Kedves lánynak tűnt, sokáig beszélgettek, új dolgokat tudtak meg egymástól, s az egyetemi vizsgáról.
Az est homálya lassan belepte a szobát, s a másnapi vizsgára gondolva aludni tértek. Gitta sokáig forgolódott ágyában, az új események, a másnapi nehéz vizsga, s a szokatlan hely miatt nehezen aludt el.
— Lia, Lia! — szólongatásra ébredt. Mindenki felkelt, csak Lia húzta tovább a lóbőrt, amíg Mariuca fel nem rázta. Gyorsan öltözködtek, a reggeli elmaradt, nem ment volna le a falat remegő gyomrukba. Együtt indultak az egyetemre, szótlanul haladtak, de a csodálatos város felhívta magára a figyelmüket. Egy pillanatra meg is álltak az impozáns, erőt sugalló Mátyás király lovas szobránál. Gitta úgy érezte, mintha Mátyás biztatóan nézne rá. Mély sóhaj szakadt fel lelkéből, s kissé megnyugodott. A lányok a vidám francia indulót kezdték dúdolni, hamar belekapcsolódott ő is, s szorongásuk oldódott.
Az épületben külön váltak, Gittának az ötvenkilences teremben kellett jelentkeznie. Figyelmesen nézegette az ajtókat, kanyargott a folyosóval, aztán lépcsőkön fel-le rohangált, kétségbeesve látta, hogy mindjárt lejár a bejelentkezési idő, és nem találja a termet! A szíve meglódult, izzadtság gyöngyözött az arcán. Jaj, még lekési a vizsgát! Az utolsó pillanatban talált rá a tanteremre, s alig helyezkedett el, érkezett a bizottság.
A szemüveges, szikár tanárnő szája szélén szigorú vonás húzódott, az alacsonyabbnak a szeme is nevetett. Előttük bontották ki a lezárt borítékot, és vették ki a vizsgafeladatokat tartalmazó papírokat. A visszafojtott izgalom csendjében még a légy szárnyának csapkodását is hallani lehetett. A tanárnők átolvasták a feladatokat, majd felolvasták a fő tételt, s a fordítást — magyarról oroszra —, s a nyelvtani feladatokat, az egyik felvigyázó tanár levitte sokszorosíttatni, ők addig a táblára felírt fogalmazás címét másolták. Gitta torkában már nem dörömbölt annyira a szíve, nyugalma lassan visszatért. Sok ehhez hasonló feladatot készítettek az iskolában. Még egyszer figyelmeztették őket a szigorú szabályokra, kérdést is tettek fel néhányan, utána hozzáfogtak az íráshoz. Gitta pár soros vázlatkészítés után, írni kezdte a fogalmazást. Lassan, megfontoltan írt — karórájára pillantva néha.
Közben leragasztották a neveket, pecséttel látták el, és kiosztották a sokszorosított feladatlapokat is. Gitta szemével végigszaladt azon is, majd folytatta az írást, szép olvasható betűkkel. Háromszor is átnézte, nehogy hiba legyen benne, utána a feladatlapon kapott nyelvtani gyakorlatok következtek. A felvigyázók többször elsétáltak mellette, rá is pillantottak a lapjára, ez kissé zavarta, de aztán már észre se vette őket.
— Mi ez? — reccsent rá egy hang. Értetlenül kapta fel a fejét, majd a dolgozatára pillantott, ahol egy áthúzott szóra bökött a tanár. Nem értette, mit akar, annyira megijedt. Odament a másik felvigyázó is.
— Ez jel! — pattogott az első.
— Milyen jel? — értetlenkedett ő, s rémületében könnyel telt meg a szeme. A másik tanár együtt érzően nézte Gitta lángba borult arcát, remegő kezét.
— Nem szabad semmit aláhúzni, mondtuk, ugye? — szólt halkan.
Jaj, Istenem, most mi lesz! A két tanár odébb menve beszélgetett, Gitta csak a vitát látta, nem volt se eleven, se holt. Aztán az alacsonyabb hozott neki másik lapot, hogy írja újra a dolgozatát. Lassan megszűnt a keze remegése, sietve másolta át a szöveget. Az idő szaladt, sietnie kellett. Alig sikerült átnéznie egyszer, az idő végét jelezte a csengő. A felügyelők összeszedték a dolgozatokat, és kimentek.
Hangyabollyá változott a terem, egymást kérdezgették a nyelvtani feladatokról. Gitta holtfáradtan ült, izgatottan figyelt mindenre, s már nem is volt annyira meggyőződve a dolgozata helyességéről.
A teremből távozva a hirdetőtáblához ment, hadd lássa, hol lesz másnap a magyar nyelv- és irodalom vizsga, majd okulva a hibájából, megkereste azt.
Aztán feltuszkolta magát a zsúfolt trolibuszra. Sokan ültek fel vele együtt ott, bár egészen összepréselődtek, mint a heringek, nem bánta. Volt ott minden színű, nyelvű fiatal, hiszen az afrikai országokból ide jövő tanulni vágyók először az ország nyelvét tanulták a bölcsészkaron egy-két évig. Fülelt, figyelt, s ahol a többség leszállott a troliról, követte őket. Szerencséjére, hiszen ők is az egyetemi negyedbe tartottak, zömmel ebédelni, a kantinba.
Óriási hallba érkezett, egymással szemben két lépcsőfeljáró szaladt. Követte a tömeget. Vége nincs ebédlőbe érkezett, letette táskáját az egyik asztalhoz, és sorba állt. Meglepődött a nagy választék láttán! Ízletes volt, a sütemény se hiányzott! Kifele menet belenéztek a táskájába, furcsállta, de aztán látta, mindenki megmutatja azt.
— Miért? — kérdezte a mellette menőket.
— Hogy nehogy elvigyék az evőeszközöket — hallotta a választ. Nahát, meg se fordult volna ilyesmi a fejében!
(folytatás köv.)
Legutóbbi módosítás: 2017.03.03. @ 13:43 :: Kádár Sára Hajnalka
