A villanyvezetéken egyensúlyozó színpompás kis madár vidám trillája jó időt ígért: „tszí-tszí-tszí-tszit”, „tszí-tszí-tszí-tszit” — ismételgette egyre meggyőzőbben. A picinyke kék cinege hirtelen abbahagyta énekét, és az udvari faasztalon felejtett tányér szélére röppent.
A kis kíváncsi! — mosolyodott el a konyhaablakon épp kitekintő András.
Az apró lábacskák körbe-körbearaszoltak a tányér ívén, hogy a legszemrevalóbb dióbél közelébe jussanak. „Viszi a párjának. Jól van, láttam, már kész a fészek” — nyugtázta a tevékenységet újra a gazda. A székre dobott pulóveréért nyúlt, amikor a szeme sarkából egy árnyat érzékelt a kerítés tetején. „Az a szemtelen macska a szomszédból!” — borult el tekintete. Mérge csak fokozódott, amikor rádöbbent: a fekete ördög az ő kis kék barátját szemelte ki, és közeledését a válogatásban elmerült cinege nem veszi észre. Keze ökölbe szorult, tudta, már nem ér ki időben az udvarra, ezért végső elkeseredésében öklével verni kezdte az ablaküveget. Az ugrásra készülő vadászt ugyan nem tudta megállítani, de a kis kékség villámgyorsan felröppent a dübögésre. A mentőakció sikere azonban nem csitította indulatát, sőt. Már ezerszer megbánta, hogy fia tanácsára a panelből kiköltözött vidékre. Három hónapja még azt hitte, a szerencse játszotta kezére ezt a csendes utcában álló takaros házat a szakszerű gondozás nyomait viselő gyümölcsös kerttel, ami megfelelő nagyságú ahhoz, hogy nagy megerőltetés nélkül kertészkedjen, és tevékennyé varázsolja nyugdíjas éveit. Azóta sem érti az előző tulajdonost, aki könnyes szemmel adta át a kulcsokat, annyira sajnálta itt hagyni a kedves, jólelkű szomszédokat és az utca közösségét. Micsoda színészkedés volt ez részéről!
Felhúzta a sárcipőjét és sietve az orvtámadás helyszíne felé vette az irányt. Inkább elviszi a csábító tányérkát a madarak szeme elől, nehogy a szomszéd rohadt macskája emiatt öljön meg akár egyet is.
— Takarodj haza! — förmedt rá a még mindig értetlenül ácsorgó állatra. Amúgy is utálta a fekete színűeket. Erika persze magához édesgetné, ő imádja ezeket, a hízelgő dögöket. De Erika elhagyta. Elköltözött és a macskájával együtt vitte az otthon melegét is. Szemére vetette, hogy kibírhatatlanul rosszkedvű, lehangolt és egyre durvább. Igaza lehetett, de ha még egy kicsit vár, csak addig, míg megszokja a „boldog” nyugdíjas állapotot. Boldog nyugdíjas!! Ezt is valami marha találta ki, aki soha sem szeretett dolgozni.
Langyos tavaszi szellő borzolt ritkuló hajába. Úgy szippantotta be a virágaikat bontogató fák illatát, mint aki az orrlyukain betoluló levegő erejével akarja lelke legmélyére taszítani az emlékeket.
Ez is bolond! — nézett át a másik szomszéd kerítésén. — Mit lehet szinte naponta fúrni, köszörülni, kalapálni? Amikor kiköltözésekor kezet rázott vele, magafajta korúnak nézte. Nyilván ő is elérte már azt a korhatárt, amikor érdemeit és sok évtizedes munkáját elismerve „elengedik” pihenni. Az udvarára a magasan berakott hasábfák miatt alig lehet belátni. Valami műhelye lehet a ház mögött, onnan hallja a zajokat, amik egyre jobban idegesítik. Mi lesz nyáron, amikor nyitott ablaknál szeretne aludni, s reggelente a pacsirta vagy a sárgarigó gyöngyöző füttyére ébredni, nem pedig a fúró hangjára. Nem is hagyja szó nélkül, csak találkozzon vele! A kerti munka biztos kicsalogatja, ott csak egy drótsodrony választja el őket egymástól. A szemben lakókkal egy postai küldemény átvételekor találkozott, de a fiatal házaspár molett nő tagjáról olyan sült olaj szag áradt, hogy nem akart közelebbi kapcsolatba kerülni velük sem.
Óvatosan lépkedett a bujkáló tulipánok között. A kajszibarackfa virágpompája kizökkentette dohogásából. Mintha a még levéltelen ágakat fehér pillangók százai lepték volna el, s szárnyaikkal tapsolnának a melengető napsugaraknak. A fatörzsnek támasztott létráról figyelte az izgatottan fészket kereső vagy építő madarak cikázását, amikor észrevette a fúró-faragó szomszédot, aki a gereblyével épp egy frissen felásott földparcellához ért.
Itt az alkalom! — ugrott le a létráról. — Most elcsípem!
A hirtelen mozdulattól megszédült. A mellkasába fájdalom hasított. Nagy levegőt akart venni, hogy helyrebillentse szervezete felborulni készülő egyensúlyát, de nem sikerült. Fuldoklása közben a létrát markolta, aztán dőlt a létra és a világ…
A szomszéd a csattanásra kapta fel a fejét. Ledobta kezéből a veteményezésre szánt magvakat és a kerítéshez sietett.
A hörgő hang, mely a földön fekvő test felől jött, haláltusát jelzett.
Futva kerülte meg a drótkerítést és hátára fordította a testet. Mellétérdelt. A szederjes arc látványa megerősítette gyanúját. A fejet gyorsan hátrahajtotta, az állkapcsot előreemelte, a nyelvet előre húzta és elkezdte a befújásokat. Amikor a nyálkahártyák újra rózsaszínűvé váltak, rutinosan kezdte a szívmasszázst.
Szakoktatóként ismert minden segítségnyújtási technikát, hisz olykor tíz tanonc ügyeskedett vagy főként ügyetlenkedett mellette.
Közben szemével pásztázta a környéket, hátha felfedez egy kertészkedőt, aki hívja a mentőt, mégpedig hamar. Homlokát elöntötte a verejték. Nem hagyhatja abba! Elveszítette az időérzékét. Már nem tudta pontosan hányszor ismételte a mozdulatokat, de az megnyugtatta, hogy a férfi lélegzik.
Ekkor hangokat hallott. Előbb távolról, majd egyre közelebbről.
Kiabálni kezdett:
— Hívjanak mentőt! Azonnal hívják a mentőt!
Nem állhatott meg, így csak megkönnyebbülten nyugtázta a futó lábak dobbanását.
— Apu! Apukám! — egy szőke hajú fiatal nő csuklott mellé.
Sírva simogatta az apja arcát, és rázogatta, amíg a férfi határozottan rá nem szólt:
— Fejezze ezt be és hívja azonnal a mentőket!
A nő bénán bámult rá, mint akinek a tudatáig nem értek el a szavak.
— A mobiltelefont! Gyorsan! 104! Üsse be!
Az gépiesen teljesítette az utasításokat, majd reszkető kézzel a férfi füléhez tartotta a készüléket.
— Rózsaköz 23 alá jöjjenek, szerintem szívinfarktus. Előttem esett össze… azonnal elkezdtem az újraélesztést. Rendben, nem hagyom abba.
A tengerkék, könnyben úszó szempár végre kitisztult.
— Bocsásson meg! Nagyon megijedtem. Köszönöm.
A nő csak most vette észre a rémült arccal közeledő kamasz fiát.
— Anya! Mi történt? Miért fekszik ott papa?
— Nyugodj meg, Bence! Nyugodj meg, kisfiam! Mindjárt itt a mentő. Nagyapa rosszul lett, de ez a kedves szomszéd észrevette, és most életben tartja, amíg a segítség ide ér!
— Életben tartja! — visszahangozta a súlyos szavakat a fiú, s megbabonázva figyelte a férfi minden mozdulatát.
A rohammentő hamar megérkezett. Az egész testében remegő nő a fiát átölelve várta az orvos szavait.
— A maga édesapja nagyon szerencsés ember. A gyors és szakszerű újraélesztésnek köszönhetően megúszta, de ezt pontosan csak a kórházi vizsgálatok után lehet megerősíteni.
A nő arca halványan felderült.
— Soha sem tudom ezt kellőképpen meghálálni önnek! — ölelte át a zavarban lévő, verejtékében úszó szomszédot.
Már a germersdorfi cseresznye csalogatta az éhes seregélyeket, amikor Andrást a lánya és annak családja visszahozta a házba. A szembeszomszéd kövérkés felesége épp akkor engedte be a kapun a fiait. Odalépett az autóból kiszállókhoz és arcán őszinte örömmel üdvözölte Andrást.
— Aggódtunk magáért! De látom egészséges, mint a makk.
Most vanília illat lengte körül az asszonyt.
— Épp kisült a linzer. Ha meg nem sértem, szívesen hozok belőle. A fiaimnak nem győzök sütni-főzni, annyit esznek — mutatott az anyjukra türelmesen várakozó nyakigláb legényekre.
András bólintott és mormogott valami köszönömfélét az orra alatt, de a lánya már nyújtotta is a kezét a nő felé:
— Köszönöm, Nórika. Azt külön is, hogy a többi szomszéddal együtt rendben tartották édesapám kertjét a felépülése alatt. Mi nem értünk hozzá, de az orvosok szerint most már nyugodtan kertészkedhet, persze csak fokozatosan terhelve a szívét — s az utolsó szavakat nyomatékosítandó, a csodálkozó apja szemébe nézett.
Arról beszámolt a lánya, hogy az életét a fúró-faragó szomszédnak köszönheti, de hogy még a kertjét is közösen művelték! Ez nagyon meglepte.
Alig várta, hogy egyedül maradjon. Maga elé húzta Nórika linzereit és ragyogó arccal nyelte egyiket a másik után. „Ügyes kis asszonyka!” — állapította meg elismerően. — „Érdemes jóban lenni vele!”
A nassolás után komótosan végigjárta az udvart, a kertet. A tulipánok virágzását nem láthatta, de a cseresznyét és a meggyet már lehet szedni. Sehol egy gazszál, a frissen lenyírt fű semmihez sem hasonlítható illatától testét melegség öntötte el.
Csak téblábolt, szemével a létrát kereste, a bűnöst, de az egykedvűen hevert a kerítés mellett. Még mindig nyomasztották a történtek. Visszasétált a házba, s a polcról levette egyik féltett kincsét, a Bolyki Cabernet France 2013-as limitált darabszámban készült borát. 2013. Abban az évben költözött a fia Angliába. Pilóta lett, gyermekkora óta erre készült. Nagyon hiányzik, de ő ott boldog. Ősszel utazik hozzá. Most viszont más feladat vár rá. Ideje tiszteletét tenni a megmentőjénél.
A csengő éles hangjára a szomszéd kinézett a szőlőlugas mellől.
— Áááá! Maga az András! Hát itthon van végre! Megyek, nyitom! — intett.
Várakozás közben a postaládáról megtudta a nevét is: Kovács Károly.
— Nem akarok zavarni, csak szeretném megköszönni, amit értem tett — nyújtotta kezét és nyomban utána a dísztasakba csomagolt bort is. A hálálkodást nem szerette. Azt sem, ha neki hálálkodtak, de azt is gyorsan elintézte, ha ő tartozott köszönettel.
— Ugyan! Hagyja már! Ez csak természetes! No, jöjjön már beljebb! — invitálta vidáman Károly.
A küszöböt átlépve egy régi tornácos parasztház korszerűsített változatában találta magát. A tornácot beüvegezték, s legnagyobb meglepetésére szépen faragott népi bútorokkal tették korhűvé. A belépőt egy nagyméretű fenyő előszobabútor fogadta, gondosan kidolgozott ülőkével, cipő- és kabáttartóval. Beljebb egy különleges díszítésű, sok fiókos íróasztal támaszkodott a falnak, előtte egy faragott székkel. A túlsó sarokban egy mívesen megfestett hintaló várakozott. A nagyfiókos komód tetejét különleges fényképtartó uralta. Mintha egy terebélyes fa törzséből faragták volna, benne fotók. A közepén kinagyítva egy kisfiú fényképe, körötte esküvői és babafotók.
Károly belenézett a dísztasakba.
— Ez aztán különlegesség! Igazán nem kellett volna erre költenie. Én csak ritkán iszom. El kell dönteni: vagy iszogat az ember, vagy dolgozik.
— Nem is tudtam, hogy gyűjti a régi népi bútorokat — jegyezte meg még mindig a helyiség kincseit szemlélve András.
— Nem gyűjtöm, hanem én készítem őket! — mosolyodott el Károly.
— Micsoda? — kerekedett ki András szeme. — De hiszen nincs kitéve a ház falára semmilyen tábla vagy címer, vagy mit is szoktak… — hebegte zavartan.
— Nincs. Nem megrendelésre dolgozom. A fa játékokat, játszótéri elemeket, mindig olyan óvodáknak, bölcsődéknek, gyermekotthonoknak ajándékozom, amiknek nincs pénzük még sokszor létfontosságú eszközökre sem. — András kérdő tekintetére így folytatta: — A kisfiam — s a fényképtartó közepén mosolygó képre mutatott — hét évesen egy iskolai vas mászókáról olyan szerencsétlenül esett le, hogy nem tudták megmenteni — itt egy néhány percre elnémult.
Azután észbe kapott, hisz nem azért jött át ez a kedves ember, hogy az ő tragédiáját hallgassa. Elfordult a fotótól és András együttérző tekintetétől kísérve egy új építésű, fehérre meszelt épület felé mutatott.
— Jöjjön, kedves szomszéd. Ott van az én birodalmam!
A műhelyajtót úgy tárta szélesre, mintha egy csodavilág kapuján engedné be a tájékozatlan utazót.
Friss forgács és a fa előkészítéséhez szükséges petróleum illata lengte be a helyiséget. A faesztergapad és gépek, a falra felfúrt polcokon sorakozó nagyoló, finomító-alakvágó vésők, a lapos vésők, idom- és üregmegmunkáló kések, a fenékvasak sokasága, a fúrók, kalapácsok, melyek katonás rendben várták mesterüket, nem voltak ismeretlenek András számára.
Édesapja ennél jóval szerényebb fészerében ő is próbálkozott e mesterséggel — kevés sikerrel. Még talán megtalálja a kamrában a fapuskát, a kardot, az apró hintalovat, a serleget, az ostornyelet, amit együtt faragtak.
— Az én apámnak is a fa volt a mindene — fordult Károly felé izgatottan. — Még mindig őrzöm azokat a játékokat, amiket készítettünk. Áthozom őket… — majd saját lelkesedésétől riadtan megtorpant és Károlyra nézett —, ha nem bánja.
A mesternek nagyon is tetszett az ötlet, mosolyogva mutatott a bejárati kapu felé: — A jó szakemberek előtt mindig nyitva az ajtóm!
Andrást, mintha méhek csipkedték volna, nagy léptekkel indult a kamra irányába. — Itt is van! — azzal felnyitotta a faragott láda tetejét.
Már nem is emlékezett az apja kedvenc idézetére, amit, hogy soha ne feledje, a ládatető belsejébe ragasztott, s az elmúlt harminc év elhalványított:
„Tetteidnek tudjál örülni,
más tetteit tudd megbecsülni,
főként ne gyűlölj egy embert se,
s a többit hagyd az Úristenre!”
(Goethe)
Lehajtotta a fejét. A torka elszorult. Végigsimította a sárguló, poros papírlapot.
Elfelejtette, de a sors hatvankét évesen megleckéztette.
— Így lesz apám! — nézett az ég irányába.
Kipakolta a láda tartalmát, ölbe fogta és már sietett is velük újdonsült barátjához, Károlyhoz.
Legutóbbi módosítás: 2017.03.19. @ 19:31 :: Bereczki Gizella - Libra