Virágágyat vetek verseimnek,
sötétzöld mohára térdepel az est.
Levél se rezdül, szó nem hallható,
csupán verőerem dörömböl halántékomon.
Lábujjhegyen jár körülöttem a csend,
– gyakori vendég – ,
visszapillantó tükörben
nézegeti magát az emlék…
Valamikor dús szavak
duzzadtak a nappalokon,
hagytuk, hogy vágyaink
elraboljanak, és pazarlóan
időzzenek az éj takarója alatt…
Mióta elmentél,
bánat barázdálja homlokom.
Madarad csőrén halkul a dal…
Olykor az összeomlás fenyeget.
E síron túli szerelem s az élet
minden ostorcsapását hátamon érzem,
mit „irgalmasságból” mértek rám az évek.
A lelkiismeret szűkre szabja az időt,
s a számonkérő éjszaka leple alatt
elgyengülten vesztegelve
ütögeti vigasztalan hajlékomat.
Szobám négy süket fala
gondolataimnak határt szab.
Odakinn a világ elcsitul,
míg lelkem lélegzethez jut,
a vaksötétbe rejtve megidézlek –
Áldott delírium önti el vérem,
és tehetetlen tébollyal
szívemben buzogva árad széjjel…
(Még mi mindent írjak a magány számlájára?)
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:54 :: D. Bencze Erzsébet
