Szulimán Eleonóra : Kutyavilág

átírt

 

Alkonyodik. Nézem a kihalt utcát, valamikor naponta jártam itt. Most olyan idegennek tűnik minden. A házak falai megkoptak, néhol omladozik a vakolat, lakó nélkül árválkodnak. A környéken egy-két újat építettek csak. A forgalom sem nagy, alig jár autó, kerékpárral is kevesen. Behúzódtak az emberek. Senki nem áll a kapukban, mint régen. Tél van. Fázós, nyirkos, szürke. Néha esős, néha szeles. Hó sehol. Bezzeg valamikor… mekkora hó volt januárban! Megváltozott minden.

Nyílik egy kapu. Lassan, nagyon lassan kicsoszog egy férfialak. Közelebb érek, akkor ismerem meg, Miklós bácsi. Már kilencven felé jár. Arcát mély barázdák szántják, bekecsén a gombok ferdén gombolva, fején kucsma, keze remeg, ahogy a kaput csukja. Egészen közel érek, kicsit megrázza a hideg, bekecsét összébb húzza. Meglát, mosolyog. Megismert volna? Már évek óta nem találkoztunk.

— Miklós bácsi, jó estét kívánok!

— Adjon Isten, lyányom!

— Megismer?

— Hogyne ismernélek. Annyit még nem butultam, hogy ne ismerném meg, akit ismerek.

— Hogy van? Látom, frissen, legényesen öltözött. Nem fázik meg?

— Rétegesen lyányom, rétegesen. Van rajtam száz meg egy ruha. Meg az edzettség, tudod. Nem olyan nyámnyila városi vér folyik bennem — néz rám huncutul.

— Úgy gondolja, mint bennem?

— Nem én mondtam.

— Hogy van, Miklós bácsi?

— Mi már valahogy megleszünk Anyókával erre a kis időre, de ti gyerekeim… értetek nagyon aggódok. Kutya világ lett. Nem gondoltam, hogy lesz még egyszer ilyen — megigazítja fején a kucsmát, köszörül egyet a torkán, s mondja tovább a mondandóját.

— Megnehezítették az egyszerű emberek életét. Bezárták az üzemeket, felszámolták a téeszeket, sorra szűntek meg a munkahelyek. A szemünk láttára történt minden. Az ellehetetlenülés. Egy-két új vállalkozás azér akad. Próbálkoznak az emberek. Élni kell valamibül.

— Túl nagy a csend a faluban, Miklós bátyám. Alig járnak emberek az utcán.

— Igen, az öregek szép lassan kihalnak. Látod, már ki sem állnak a kapuba esténként, mint régen. A szomszéddal is ritkán állnak szóba. Elvették az emberek kedvét már a komázástól is. Pedig ilyenkor, farsang idején, de nagy élet vót itt régen. Ilyenkor ráértünk. Esténként átjártunk egymáshoz, iszogattunk, jókat beszélgettünk. Sokszor hajnalig kártyáztunk.

— Iszogattak is, mit szeretett Miklós bá?

— Mit-mit? Egy kis ezt, meg egy kis azt. Lerészegedni nem vót divat. Reggel korán kellett kelni, megetetni a jószágokat. Aki háziállatot tart, annak nincs délig alvás, se pihenőnap.

— Miklós bácsi, az unokák jól vannak?

— Biztos jól. Ha nem jelentkeznek, akkor jól vannak. Ha nincs bajuk, nem telefonálnak. Ha kell nekik valami, akkor egybül itt vannak — a fején a kucsma csak nem akarja az igazat, nem áll úgy, ahogy szeretné. Leveszi, pár szál haját többször hátrasimítja, majd újra felteszi a tökfödőt, ahogy hívja. — Hát osztán ott a városban könnyebb az élet?

— Semmivel sem könnyebb, Miklós bátyám, inkább nehezebb. A legtöbben máról holnapra élnek. Ott mindent a boltból veszünk. Semmi nem terem meg az emeleten. Mári néni jól van?

— Hol itt fáj, hol ott fáj neki. Ahogy ez már lenni szokott ebben a korban. Nekünk már mindegy vóna. Csak tudnánk, hogy nektek, lyányom, meg az unokáknak jobb lesz. Kutya világ ez. Kutya világ…

Lassan sötétedik. Bekapcsolják az utcai világítást. A távolból házőrzők vakkantása hallatszik. Beszélgetnénk még, jólesik mindkettőnknek, de látom, kezd fázni az öreg. Nézem mélyen barázdált arcát, reszkető, dolgos kezét. A nehéz paraszti lét nyomait. Gyerekkoromban még csak fiatalember volt, a gyerekei hasonló korúak velem, unokái lánykámmal egyidősek. Szép kort megélt már, s azt mondja, értünk aggódik. Számtalan rosszat látott, tapasztalt életében, tudom, hogy bölcs szavainak súlya van.

— Menjen be, Miklós bácsi, meg ne fázzon! Hideg van.

— Mikor jössz legközelebb?

— Nem tudom. Nem tudok bemenni abba az utcába, pedig a szívem odahúzna…

— Tudom. — Megfogja a karomat, rám néz, majd a távolba… — Isten áldjon lyányom, isten áldjon!

— Jó egészséget, Miklós bátyám!

Lassan csukja be maga mögött a kaput, ahogy kinyitotta. Apám is hasonlóan ment még tavaly télen…

Nézem a kihalt utcát. Valamikor naponta jártam itt. Most olyan idegennek tűnik minden.

 

 

2009. február 10.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2016.05.11. @ 10:09 :: Szulimán Eleonóra
Szerző Szulimán Eleonóra 162 Írás
"Az állatok segíthetnek minket hétköznapjainkban, az álmainkban és a meditációnkban. Mivel az emberek előtt teremtettek, közelebb vannak A Forráshoz, és szövetségeseink, vezetőink, barátaink lehetnek a teljességhez vezető úton." - Inuit eszkimó asszony