A titok (huszadik rész)

Előzmény: A mentő szirénázva érkezik a baleset helyszínére. A rendőrök aggódnak az alélt Kócos zászlósért. A kloroform hatására magához tér és bevallja, hogy ha a saját vérét látja elájul. Mikor Réka meglátja Márta nénit, hangosan zokogni kezd, de elhúzódik tőle. Az idős asszony felolvas egy részt a Bibliából neki. A lány szerint ezt a szégyent még a jó Isten sem tudja lemosni róla.

 

Boldogan ment végig az utcán. Élvezte, ahogy arcát a Nap sugarai melegítik. Rámosolygott a szembejövőkre.

„Hol van az a lány, akit kétszer is kezeltek a pszichiátrián?” — kérdezte Szilvi önmagától, ahogy egy virágbolt kirakati üvegében megpillantotta sugárzó arcát.

Hirtelen ötlettől vezérelve benyitott az üzletbe. Szinte megrészegítette az andalító zene. Halkan dúdolni kezdte a dallamot.

A kirakatban lévő virágokban gyönyörködött. Kiválasztott egyet, egy flamingót. Puszit lehelt a levelére.

Ekkor vette észre, hogy az asztalnál egy hatalmas koszorú készül. Szinte a szivárvány minden színét hozták a különféle szebbnél szebb virágok.

— Milyen szép! — mondta csodálkozva. — Még sosem láttam ilyen színes koszorút. Csupa élet…

— Gyuri bácsi még maga rendelte… — kezdte az eladó, közben meglátta a szalagon lévő írást: „Itt hagylak te fájón szép világ! Búcsúzom: Gyuri”

Kérdőn nézett a virágkötőre.

— Nem volt senkije a kisöregnek. A felesége tíz éve halt meg. Nem volt gyermekük. Helyesebben volt, de születése után két naposan csillagösvényre lépett a fiúcska. Gyakran mesélt arról, hogy hosszú élete folyamán minden rokona, barátja, ismerőse halálát végignézte. Két nap múlva töltötte volna a százat. Az ő kívánsága, hogy ha meghal, vigyek a sírjára egy csokor színes virágot. Azt hiszem fricskát akart mutatni vele a halálnak. Ma lesz a temetése… Mindennap három órakor kiült oda — mutatott az út túloldalán lévő padra a fiatal nő, ami az üzlettel szemben állt és egy hatalmas platánfa nőtte magába. — Pontosan ötvenöt perc múlva felállt, idejött hozzám, vett egy szál vörös rózsát, amit kivitt a temetőbe szeretett asszonyának. Az évek alatt megszoktam, de sosem vált közömbössé ez a furcsa szertartás.

— Mikor távozott a bácsi az élők sorából?

— Két napja. Ma lenne száz éves, ezért készítem száz szál virágból a koszorút. Azt hiszem, rajtam kívül nem lesz senki az elhantolásánál.

— Elmehetek magával?

— Miért? — kérdezett vissza meglepetten a nő.

— Nem tudom megmagyarázni. Mondjuk azt, hogy ráérek.

— Délután három órakor lesz a temetés, a faluvégi temetőben.

— Ha nem haragszik idejönnék… menjünk együtt.

— Rendben.

— Ezt a cserép virágot kérném — mutatta mosolyogva.

— A sok közül miért ezt a virágot választotta?

— Nem tudom miért… mert szép, mert megszólított… és mert boldog vagyok.

— A flamingó az elválás, a szakítás virága…

— Igen, igen… szakítottam a múlt minden árnyával. Köszönöm.

A bolt ajtaján is mosolyogva lépett ki.

— Fél háromkor itt vagyok — szólt vissza.

Szótlanul ballagott hazafelé. Gyuri bácsira gondolt és a szalagon lévő szövegre: „… te fájón szép világ…” Szép búcsú — állapította meg magában.

Szorosan magához ölelte a virágot.

 

 

*

 

 

Léna halkan elhagyta Réka kórtermét, magára hagyta őket Márta nénivel. Egy pillanatra megállt a csukott ajtó előtt…

— Doktornő! — hallotta, hogy szólítja valaki.

A hang irányába fordult, mosolyogva indult felé, de Tamara hívó hangja is megszólalt:

— Margitka!

Az asszony megállt és hol a doktornőre, hol a nővérre nézett. Szinte egyszerre értek hozzá. Tamara szigorúságot tettetve fordult felé.

— Drága Margitka! Mondtam, hogy nem szabad elhagynia a szobáját. Így kifestve még megijeszti a többi beteget. Na jöjjön, hagyjuk a doktornőt, menjünk szépen vissza a jó puha ágyikóba!

Léna figyelte barátnőjét, ahogy megnyugtatja a beteg asszonyt, aki minden fenntartás nélkül követte őt. Nagyon jó nővérnek tartotta Tamarát. Nagyot sóhajtott és a szobája felé vette az irányt. Nagyon fáradtnak érezte magát. „Lehet, hogy szabadságra kellene mennem” — gondolta.

Amikor becsukta maga mögött a nehéz ajtót, az asztalán megpillantotta a rendőrségi dossziét. Azonnal lapozni kezdte. Amikor végigért az ismételt olvasással, becsukta és az asztal sarkára tette. „Még ma beviszem Rékához” — fel sem tűnt neki, hogy hangot adott gondolatának.

— Mit viszel be Rékához? — kérdezte Tamara. Léna meglepődve nézett rá. — Kopogtattam — mutatott az ajtóra a nővér.

— Teljesen máshol jártak a gondolataim. Ne haragudj! Mit kentél Margitkára? Mikor megláttam…

— Rázókeveréket. Beleesett a csalánba…

— Akkor te voltál, aki eligazítottad a gazdaságisokat? — kérdezte kuncogva. — Felhívott valaki az igazgatóságról és bejelentette, hogy kívánságod szerint az udvar rendbe van téve. Nem csak lekaszálták, hanem fel is rotálták a csalán helyét. Valami virágpalántákról is beszéltek, amit kértél… holnap mehetsz értük.

Tamara összehúzta a szemöldökét, arca kivörösödött.

— Akkor is igazam volt. Nem megengedhető, hogy egy kórház udvara a gaztól burjánozzon. Arról a mindenfelé szétdobált tégla- és mit tudom én miről már nem is beszélve, mióta építkeznek.

— Te tudsz valamit! Alig telt el pár óra és már teljesítették is a kérésed. Én hetekig is könyöröghetek nekik. Ezen túl te jelented be, ha az osztályon javítani kell, illetve szükség lenne valamire.

— Köszönöm a lehetőséget… de azt hiszem, összeférhetetlenség miatt előbb-utóbb kirúgnának — húzta fel fitos orrát Tamara.

Mind a ketten nevettek ezen.

— Fordítsuk komolyra a szót. Gondolkodtam azon, amit mondtál. Valóban szabadságra kellene mennem. Fáradt vagyok.

— Ugye nem haragudtál meg rám?

— Dehogyis haragudtam.

 

*

 

A hadnagy idegesen vette elő a rezgő mobilt. Még ez a hívás is hátráltatja, hogy elinduljon a magnó. Káromkodott egyet magában.

— Igen, itt Bánfi. Mit mond? Ne magyarázkodjon! Csak azt mondja meg, meghalt vagy…? Jó… már indulok is.

Zsebre tette a telefont.

— Későbbre kell halasztanunk a felvétel meghallgatását — mondta a doktornőnek. — A börtönkórházból hívtak. Indulnom kell.

A két férfi elköszönt a meglepett doktornőtől és elhagyták az irodát. 

Dr. Horu becsukta a két férfi után az ajtót.

— Mi történt? — kérdezte Laci a hadnagyot, miközben elhagyták a kórház épületét.

— Most még nem mondhatok róla semmit…

— De…

— Ne jöjjön azzal, hogy maga Rékát képviseli! Ha eljön az ideje, mindent megtud.

Bánfi kezet nyújtott Hajósinak, jelezve, most el kell válniuk. 

— Én is megyek — makacskodott tovább Laci.

— Oda nem jöhet velem. Menjen a dolgára. Talán, látogassa meg Rékát a kórházban. Majd hívom — és beült az autóba.

 

*

 

Horu doktornő annak ellenére, hogy már többször meghallgatta a szalagot, megnyomta az indító gombot. Csak percek teltek el… Kopogtattak.

— Szabad — mondta és leállította a felvételt.

Lassan nyílt az ajtó, Anna állt előtte, kezében toll és papír.

— Ugye valami rossz történt? Érzem. Az egyik rendőr nagyon csúnyán beszélt… 

— Ne idegesítsd fel magad! Nincs semmi komoly baj — mondta — legalábbis remélem — ezt már csak magában gondolta. — El kellett menniük, de hamarosan visszajönnek — válaszolta a kipirosodott arcú lánynak. Szép verset írtál — váltott témát —, Hajósi úr felolvasta nekem, nagyon tetszett neki is.

— Nagyon szomorúak a szemei, de izzik benne a… a… bosszúvágy. Doktornő, milyen a világ odakint? Olyan régóta vagyok itt bent, hogy már nem is emlékszem… Írtam egy verset. Magának.

Letette a lapot az asztalra. Az orvos és betege egy pillanatig szótlanul nézték egymást… Mindkettejükben egy kérdés fogalmazódott meg: Van egyáltalán kint és bent?

Anna csendesen becsukta maga mögött az ajtót. Lehajtott fejjel, kezeit ökölbe szorítva a szobájába indult.

Dr. Horu kezébe vette a papírlapot…

 

„Magának…

 

Magának írom fájó soraim,

Magánál keresem elsírt könnyeim,

Magától várok bíztatást a jövőre,

Magának nevét vésem be egy kőbe,

Magáért éjjelente mondok egy imát,

Magától várhatok csak biztatást,

Magához fordulok, ha szomorú vagyok,

Magától remélek sok szép álmot,

Maga az, ki fogja mindkét kezem,

Maga az, ki engem soha el nem enged.”

 

Anna… talán egyszer elengedhetlek — suttogta doktor Horu, és a verset berakta az asztalfiókba.

 

29látogató,1mai

Szerző Lénárt Anna 164 írás
Három családos elvált nő vagyok. Gyermekeim kirepültek a fészekből, egyedül élek. Köztisztviselőként dolgozom, a feladataimat legjobb tudásom szerint látom el. Lelkiismeretes embernek tartom magam.Szeretem az embereket, átérzem gondjukat és ha tudok segítek. Megpróbálom a legrosszabb dolgokból is a legjobbat kihozni, mert azt tartom az élet túl rövid ahhoz, hogy megkeseredve éljünk. Sok mindenre megtanított az élet, elsősorban arra, hogy sosem adjam fel. Ha reggel borult az égbolt nem arra gondolok, hogy esni fog, inkább annak örülök, hogy még nem esik. Verseket gyermekkorom óta írok. Az általam írt versek "én vagyok", tükrözik a lelkem, a vágyaim, átölelik az életem. Romantikus embernek tartom magam, a halak csillagjegyre jellemző tulajdonságok szinte mind jelentkezik nálam. Alföldi lány lévén kívánkozom a hegyek közé. Ha tehetem a szabad időmet hegyes vidéken, sétával töltöm. Igaz kevés ilyen akad, de ha adódik akkor kihasználom a lehetőséget.

5 Komment

Hagyj üzenetet