2016. március Koosán Ildikó még úgy vigyázom a kedvem színeit mint láthatatlan selyemhártya burok az új tavaszi bimbó szikleveleit, hisz, ha majd a virág végre kivirít, megvalósulhat a régi fóliáns megsárgult, feledett lapjaira irt szellem és eszme máig visszasírt trónfoglalása, és a sok mutáns hitelét veszti… ó március, lázadó lelkemben akkor zászlót bont a tavasz, nemzetünk kertjében egy féltett védett virág színei szállnak az ég felé; küldj fényt, meleget, a földre, illata hadd töltse élettel légző berkeinket. 2016. március 12.
Lombasszony vállán ezüstben csillogó dér didereg… Sejtelmes fény ködfátylat oszlat, mint lidérc, úgy imbolyog. Titokzatos üzenet, őszből a télbe vezet.
Versemben most álmodom, az ébredés oltalom: a hajnalok kusza rendjébe belebotlom. Teszem megszokott dolgaim, és mint máskor, most sem találok kiutat. Egy korai bentlakó matat kiforgatott zsebeimben, csak egy falat kenyérre, ha telik. Végleg elnyelik a hangok a csendet, egy kukásautó csörömpölve vág közöttük rendet.
Amint az egyik álomból, a másikba ébredek, hozzád simulok, felveszem a formát, az anyaméhben lévő gyermekét, és valamit motyogok arról, hogy ma is csak nehéz lesz, még az emlékeimben is látszik a közöny, és meglepve magam, apró, szaggatott mozdulatokkal mezítelenre öltözöm.
