kisslaki : Krisztussal a tevepiacra

 

Mikor otthagyott bennünket a diáklányokkal tömött terepjáróbusz a Sínai-félsziget közepén, Alexander fellélegzett. Az irgalmas sofőr még a jerikói országúton szánta meg a szerzetest, aki egy hatalmas kofferral várakozott egy megállóban, ami már két éve megszűnt. Én azért még eldöcögtem volna velük egy darabig, de rögtön megróttam magam, hiszen a Szent Katalin kolostorban már várnak, s tudják, hogy a megszentelt falak közé kívánkozom, kirekesztvén a magam mögött hagyott bűnös világot.

Még vagy jó három kilométernyi út állt előttünk. Alexander vállamra segítette a tömött bőröndöt, amiben a rend megbízásából vásárolt dolgokat hozta Jeruzsálemből. Mikor megérkeztünk a kolostor falai alá, vagy félórás ordítozás után került elő a kapustestvér, és végre beengedett bennünket. Kívülről is hallottam, ahogy a nagy csendbe belecsattog a szandálja, mikor a kulcsért ment.

Társam már közel állt a síráshoz. Olyannak tűnt, mint egy kisgyerek, akit kizártak a félelmetes éjszakában. Pedig vigasztaltam, hogy itt is szent helyen van, és ha felnézne, látná a sziklahegy csúcsát is, ahol Mózes személyesen kapta az Úrtól a Törvényt, s innen dörögte a hallgatóinak a kőtábla második kiadásában foglaltakat. Az elsőt összetörte a Próféta, mert dühbe gurult, mikor meglátta, hogy a csürhe ahelyett, hogy áhítattal megvárta volna, míg meghozza a hegyről a Kinyilatkozást, addig azok egy ócska, alacsony karátú, tréfli aranyborjú körül táncoltak.

Tán egy jó hetet sem voltam a kolostorban, de már egyre jobban nyomott a környezet. Nem tudtam sokáig olvasni, mert pontosan kilenckor kikapcsolták a generátort, és sötétbe borultak a cellák. Talán lelkem is átvette a komor, évszázados falak hangulatát. Igaz, még mellettem szuszogott a kulacsom, de elkeserítően vékony hangon pittyegett vissza a pálinka, mikor meglötyögtettem.

Az érkezésemet követő második napon a fehér szakállú bölcs prior elé vezetett Alexander. Az atya hosszasan fürkészte arcom, szemei jóindulatúan csillogtak, majd mosolyogva elbocsátott magától.

Biztos most is sok hülyeséget mondtam…

Hajnalonként sokáig tartott a hideg kápolnában az ortodox istentisztelet. Mindig megkönnyebbültem, mikor vége lett s kimehettem a kolostoron kívülre dohányozni. Benn tilos volt, mint ahogy a pálinkaivás is. Már vagy két napja megengedhették volna, hisz nem tudtam inni, mert a kulacsom száraz volt, mint a Negev sivatag.

Hölgyek se tartózkodtak arrafelé vagy húsz mérföldes körzetben. Nem csoda, hogy nem lehetett volna velem madarat fogatni. De egy vasárnap igen. Ha valaki megkér, még saját kezűleg fogott és kopasztott sast is hoztam volna neki örömömben:

— A prior hívat! Nagy tervei vannak veled! — újságolta Alexander. Bekísért s magunkra hagyott az atyával.

A szent ember most is mindentudóan nézett rám. Leültetett, s a fali szekrénykéből kiszabadított egy lapos fenekű kristályüveget. Kitöltött belőle egy jó pohár pálinkát és elém tolta. Nem akartam megsérteni az öreget, hogy nyeglén visszautasítom, ezért rögvest magamba döntöttem az italt.

— Fiam — mondta, miután még egyszer töltött, mielőtt visszazárta volna az üveget —, te egy bohém emberke vagy, ezért biztos vagyok benne, hogy az Úr téged nem a kolostori életre predesztinált. Menj vissza a világba, s ott szolgáld az Urat, ahogy a belső sugallat diktálja neked.

Nagyon meghatódtam a prior szavain. Mikor elhallgatott, csak bólogattam, mert összeszorult a torkom; kis időre rá is csak annyit rebegtem, hogy „mennyire igaza van, atyám”.

Búcsúzásként megáldott, mire én gyorsan visszavonultam csomagolni. Alexander bejött elköszönni, s egy lépcsős talapzaton álló, vagy száz éves, fából faragott feszületet adott ajándékba.

Két órával később már útravalóval ellátva elértem a kitaposott útféleséget, ahol keréknyomokat hagytak maguk után az arra tévedt autók, ha éppen nem tüntette el azokat a vicces kedvű szél.

Leültem és vártam a jó szerencsét — időm az aztán volt.

Vagy négy óra ücsörgés után már kicsit kezdtem türelmetlen lenni. Addig még csak négy kecske vándorolt arra a gazdával, bogáncs, satnya levelek és fű után bóklászni. Aztán jött egy könnyűvérű anyától származó kutya-sakál keverék vagy mi, majd egy raj madár repült el fölöttem. De azok sem északra, amerre én szerettem volna.

Később egy katonai üzemanyag szállító konvoj araszolt hernyó módján a repülőtér felé, s narancsokat dobáltak nekem a jólelkű sofőrök, nehogy kiszáradjak.

Már azt hittem, hogy rám esteledik, mikor messziről egy csodaroncs tűnt fel. Először csak a motorhörgést hallottam, majd lassan előtűnt a porból egy platós Chevrolet, amit tán még Montgomery hagyott itt a háború után.

Allah áldását kértem a beduinokra mikor felvettek, és közéjük ültem a platóra. Éppen Beer Shevába igyekeztek a csütörtöki állatvásárra tevéket venni. A vezetőfülkében a sofőr mellett középen a sejk terpeszkedett, jobbján pedig felesége lapult az ajtóhoz préselve. Szétosztottam a katonák adományozta narancsot. Viszonzásként egy toprongyos úr zsebéből finánc nem látta dohányt markolt elő, és cigarettát sodort nekem. Miután kegyetlenül megnyálazta, mintha vályogházat tapasztott volna, széles mosollyal átnyújtotta a fejek fölött.

Felálltam, hogy átvegyem, mikor hirtelen felborult az autó. A homokba repültem, csak Krisztus, aki velem jött a kolostorból, törte karját, mikor a mellettem, a rám váró sziklának csapódott.

Én még csak a kába fejemet ráztam, de a társaság már egyesült erővel lábára fordította az autót. A sofőr felnyitotta a motorházat, s fontoskodó képpel belenézett. A sejk a sarló alakú, ezüstveretes hüvelyéből előrántotta dísztőrét, és avval hátrább zavarta népét, kik a mechanikus kezét figyelték tíz centiről.

Ali, mert úgy hívták a gépészt, óvatosan megmérte az olaj állását. A halálos csöndben egy kupicára valót kimért, majd a tartályba töltötte. Beült a sofőrülésre, ahogy elfordította az indítókulcsot, láss csodát! — a motor azonnal felbőgött. Ali vállát veregették.

— Remek egy varázsló, nem?

— Ő, az — mondtam, különösen az olajcsere trükk. De ez utóbbit már csak gondoltam. Megspórolhatta volna Krisztusom a kartörést, ha Mohamed marhája nem borítja fel az autót, mikor túl gyorsan hajt be a kanyarba. 

Öt perccel később már újra a platón ücsörögtünk és dohányoztunk.

— Estére már Beer Shevába leszünk, mert Ali ügyes, nem igaz? — nézett rám az úr, aki a cigarettát adta.

— Igen az, de Allah azért még hatalmasabb.

Ebben egyetértettünk.

 

Legutóbb szerkesztette - kisslaki
Szerző kisslaki 249 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de