Sonkoly Éva : Ősz

 

 

Napok óta esik, már az esernyőm is átázik. Nincs ebben semmi rendkívüli, hiszen jellemzője az évszaknak, mégis… Jobban kedvelem, amikor napsütéses, indián léptű, suhanó szellővel játszó színeket festő, szép őszi napokat élünk. A kedvencemet.

Bolondja vagyok a meleg, narancsos, rozsdabarna színeknek, szőlőnek, hamvas baracknak. A levelek, a ragyogó, fényes gesztenyék, guruló dió. Mennyi termést, színes levelet gyűjtöttem óvónő koromban a gyerekekkel… milyen régen volt.

Tanárként is tettem hasonlót, de ekkor már — nagy örömömre — hozzáfűzhettem a klasszikusok szép őszi verseit is.

Ebbe az esős, magányos délutánomba belopakodnak gyerekkorom emlékei őszről, sok mindenről.

Messze visz a képzelet: Ujjaim között megcsillan egy ezüstfehér hajfürt, Nagymamám ősz haja. Néha megengedte, hogy kibontsam, átfésüljem azzal a szép gesztenyebarna szarufésűvel. Hasonló árnyalatú, anyagú hajtűvel lehetett fonott haját kontyba tűzni fésülés után.

Amikor őszülni kezdett, valamiféle különös diófőzettel mosta a haját, amitől szép színt kapott, eltűntek a fehér szálak.

— Már ez sem a régi! — mondta egyszer.

— Miért? — kérdeztem.

— Tudod milyen színű volt régen a hajam?

— Hát, ilyen szép — mutattam a festéknek használt főzetre.

— Dehogy, fekete volt mindig.

— De hát? — néztem értetlenül.

— No, ezért nem kenegetem többé semmivel. Nincs ami visszahozza a fiatalságot! — sóhajtott.

Ezután lett az én Nagymamám ezüstfehér, ősz hajú.

Az én hajamat pedig friss kamillafőzettel öblítette, hogy csillogó, aranyszőke maradjon.

Micsoda kontraszt, a kamillavirágok és a dió… Tavasz és ősz, ifjúság és öregség… születés, elmúlás. 

Ahogy rágondolok, egyre hűvösebb lesz körülöttem, pedig ez a természet rendje, teszi a dolgát… És mi?

Úgy kellene élni, valahogyan a természet törvényei szerint, és nemcsak az elmúlásra gondolok, hanem mindarra, ami történik velünk életünk során. Mi emberek valamikor elrontottunk sok mindent. Civilizálódtunk, talán jobban, mint kellett volna, vagy másként? Ezen tűnődöm.

Közben eszembe jutnak saját szokásaim. Ritkán megyek piacra azért a szeretett szőlőért, hamvas barackért, másért. Közelebb van a bevásárlóközpont.

A hajamat fodrász festi, a házi praktikák már csak ilyen unalmas őszi délutánokon köszönnek rám.

A természettel való kapcsolat mégis valódi csoda számomra.  Egy-egy kirándulás az őszi napfényes hétvégéken lányaimmal, legkisebb unokámmal… mennyi csodát tartogat: gombát, csigát, hatalmas szarvasbogarat.

Ilyenkor nem érdemes sietni, mert elvész az a pillanat, amire rátekint a kis négyéves szempár.

 

Ablakon át nézem az esős utakat. Mindenki siet, rohan. Talán az időjárás miatt, de hiszen így volt ez a múlt héten is, a ragyogó napsütésben. Mintha elkésnének valahonnan az emberek. Mennyi idejük lehet egymásra, rátekinteni a világra?

 

„Szoktál-e néha meg-megállni,

És néhány percre megcsodálni,

A zöld mezőt, a sok virágot,

Az ezer színű, szép világot,

A dús erdőt, a zúgó fákat,

A csillagfényes éjszakákat,

A völgy ölét, a hegytetőt?

Nem, neked erre nincs időd!”

 

— Szádeczky-Kardos György —

 

 

 

Legutóbb szerkesztette > Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"