Vilma kisasszony látogatása

A Karib tenger térségét ismét fenyegetik az őszi hurrikánok. Tíz éve csapott le New Orleansra a Katrina. Alig egy hónappal később Vilma kisasszony kereste fel Floridát. Erről szól díjnyertes irodalmi riportom.

           

 

Majdnem felhőtlen ég, a nyugatra távozó Nap csak a sugarait viszi magával, melegét még itt hagyja nekünk egy darabig. Enyhe szellő fújdogál, el sem tudok képzelni ideálisabb időt, pedig reggelre — állítólag, mert egészen pontosan még most sem tudják megmondani — hozzánk is elér a Vilma nevű hurrikán. Ha a magja nem is, a széle biztosan átvonul rajtunk.

Nincs szükségünk ébresztőórára. Vilma megérkezett. Nyüszítésre ébredek, mintha csapdába szorult állat vergődne kínkeserves hangon. Remeg, rázkódik az ablak az ágytámla fölött, félő, hogy hamarosan üvegszilánkok borítanak el. Fölöttünk, a tetőn fémcipős ördögfiókák lejtenek szilaj táncot. A nappali szoba biztonságosabb. Az erkélyt, amit dolgozószobának használok, vékony ablaktábla védi, az üveg keretével együtt rázkódik, szerencsére nem szemből süvít az orkán.

Félek?

A ház biztonságos, harminc éve áll, látott már egy-két vihart. Igaz, nem ilyen erős hurrikánt. Csak a könyveimet, a komputeremet féltem. Felelőtlenség volt nem behordani mindent a nappaliba. Bekapcsolom a televíziót, kíváncsi vagyok, mit mondanak a meteorológusok. Egy felvillanó képet látok, három szót hallok, aztán sistergés. Áramszünet.

Kimerészkedek az erkélyre, kinézek az ablakon. A sarki villanypózna kidőlt. A megereszkedett, elszakadt vezetéket a szél tekergeti, mint cowboy a lasszóját. Ide hallani a fák jajgatását, ahogy recsegve, ropogva szakadnak le az ágak. A szemközti két pálmafát leborotválta a szélvihar. Mellettük másik három a földig hajol, mint esdeklő szolga szeszélyes, kegyetlen ura előtt. Aztán az egyik gyökerestől kidől. A túloldalon egy családi házról mintha sárkányt eresztenének fel. A tető emelkedik, ahogy a tomboló szél alákap. A ház előtt kedvenc, öreg magnóliafám állja a sarat, bátran viaskodik a széllel.

A lépcsőházat három oldalról védi fal, a bejárati ajtóval szemben, két emelet között csak derékmagas vaskorlát. Az ajtó elé szoktam kiülni cigarettázni. Most is oda igyekszem, de hiába nyomom az ajtót, mintha mázsás súlyt helyeztek volna el mögötte, amivel nem tudok megbirkózni. Az orkán pont szembekapja. A cigarettáról egyelőre le kell mondanom.

Visszatérek az erkélyre, bár veszélyesnek tűnik. A magnóliafát legyűrte a szél. Keresztben fekszik az úton, gyökerestől csavarta ki a vihar. Az erkély alatt, majdnem a fal tövében apró madárka kapaszkodik a bokor szélcsapkodta ágába. A viharos erejű szél felkapja a madarat, szerencsétlen szárnya segítsége nélkül is száll. Végül — nagynehezen — földre ereszkedik, a fal tövében keres menedéket.

A vezetékes telefon még működik. Barátunk az észak-karolinai Winston-Salemből telefonál félóránként, ott persze van televízió adás. Tőle tudjuk meg: a hurrikán gyorsan halad, magja délidőben már kint lesz az óceán felett. Nem fog sokáig tartani. Délutánra a nap is kisüt. Ha az ablak mögül felnézek az égre, csak fekete, sűrű felhőket látok, félő, hogy nem bírják el az ég súlyát, ránk szakadnak mindent elöntő vízáradattal. Most még csak hosszúra nyúlt esőcseppeket szórnak a szélnek. Kidőlt a sarki lámpa, az alatta álló autó alapos nagyjavításra szorul majd.

A meteorológusok ezúttal nem tévedtek. Késő délután van, és valóban kisütött a nap. Ha nem látnám a leszaggatott ágakat, villanyvezetékeket, a gyökerestől kicsavart fákat, a feltépett tetőket, táblástól betört ablakokat meg a szélszórta szemetet és törmeléket, mondhatnám: békés koraőszi táj tárul elém. A valóságban a Nap fényes sugarai eszeveszett pusztítás nyomait ragyogják be. Elvégeztetett. Vilma kisasszony letette névjegyét.

A bátrabbak közé tartozom, én is kimerészkedek az utcára. A szél ereje jelentősen csökkent, s így talán nem is vagyok olyan bátor. Mások is kimerészkednek búvóhelyeikről, szemügyre venni, mi maradt meg, mi javítható, használható és mi az, amiről egyszer s mindenkorra le kell mondani.

Just stuff (csak holmik) — mondja valaki, nyilvánvalóan arra célozva, hogy az életen kívül minden más pótolható. Így vagy úgy. Nem vitatom igazát, bár azt is tudom, egyes tárgyak nagyon az ember szívéhez nőnek. Ismertem valakit, aki egy festményéhez az életénél is jobban ragaszkodott.

 

***

 

Ma a ház környékét is elhagyjuk. Még este kaptuk a telefont egyik közeli ismerősünktől: mobilházukat darabokra szedte a hurrikán, mindenük odaveszett. Illegálisan élnek itt, eddig csak hontalanok voltak, most már hajléktalanok is. És rajtuk kívül még hány százan?

Megyünk segíteni, menteni, ami még menthető. Az utat sokhelyütt kidőlt fák torlaszolják, egyetlen közlekedési lámpa sem működik, szinte kivétel nélkül mindet leszakította a vihar. Egy bevásárló központ előtt százak állnak sorban. Iható vízre és jégre várnak. Áramszolgáltatás nélkül rengeteg élelmiszer megy veszendőbe, üzletekben és otthonokban egyaránt, a jég nagyon kelendő cikk lett. Hiánycikk. Benzint sem lehet kapni, bár üzemanyag állítólag van bőven, de a kutak zárva vannak, áram nélkül nem dolgozik a pumpa.

Amerika. Huszonegyedik század. Ne adj Isten egy háborút, ami nem ér véget fél nap alatt.

Hétágra süt a Nap, a szél teljesen elcsitult már, ami elénk tárul, majdnem idillikus. A kis tó tükre kéken feszül, partján iguána napozik. A település első mobilházának teraszára visszarakták a cserepes virágokat. Így az első benyomás: ünnepnapját élő, békés környék.

Aztán egy gyökerestől kidőlt pálmafát kell megkerülnünk. A következő mobilház teteje, két oldala hiányzik, mintha csak azért szedték volna le, hogy lakói az egész házban élvezni tudják a napsütést, jusson belőle a bútoroknak, szőnyegeknek, az összetört berendezésnek is. Akár egy összkomfortos piknik. De csak az első, gyors pillantásra, mert a szem azt is észreveszi rögtön, hogy a bútorok egymás hegyén-hátán, a heverőn egy összetört tévékészülék, egy festmény karóba húzva az állólámpán, a konyha maradványait villanydrótok szövik át, a fürdőszoba helyén hófehér porcelánmosdó virít, a kád törmelékkel tele.

Barátunk a konyhában — mely valami csoda folytán épen maradt, úgy ahogy persze, még ha tető nélkül is — a gáztűzhelyen főz. Mert a palackban még van gáz, és a tűzhely sértetlen. Lehet a szomszédoknak vizet melegíteni, főtt ételt készíteni, kávét főzni. És a szomszédok jönnek is. De nem csak a hibátlanul működő tűzhelyet használni. Segítséget is hoznak. Míg az asszonyok a tűzhely körül téblábolnak, a férfiak nekiveselkednek a meggörbült, földre taszított fémtetőnek. Ha jön az eső, legalább az a pár, esetleg megmenthető holmi legyen védve, tető alatt. Az erőlködés hiábavaló.

Közben jönnek a tűzoltók, alaposan átvizsgálnak mindent. Aztán vörös papírt ragasztanak a mobilház falára, mely azt jelenti: a lakóhely életveszélyes, lakhatatlan és helyrehozhatatlan.

Nézem barátainkat. Állnak némán, tekintetük a sajnálkozó tűzoltókról otthonuk maradványaira téved. Látható érzelmek nélkül. Igaz, a sírás semmit sem segítene.

 

***

 

Mi hiányzik? Néhány flakon vizet elhelyeztünk a fagyasztóban, vizünk tehát van, két-három napig még hideg is, csak kávét nem tudunk főzni. Azt a legnehezebb nélkülözni.

Ma is felhőtlen az ég, a hőmérséklet 22-23 fok. Enyhe, kellemes szél fúj. Lesétálunk az uszodához, nem a pusztítást szemügyre venni, csak a séta kedvéért, meg egy újság reményében. Nem csalódom: az újságos rekesz fel van töltve. A tömegkommunikáció csodája a huszonegyedik században. Mert áram hiányában nincs tévé-adás, nincs internet, de a sokhelyütt lezárt, eltorlaszolt utak, a millió akadály ellenére kihordták az újságokat. Terepjáróval, árkon-bokron át? Rosszmájú vagyok, és arra gondolok, nem is elsősorban a tájékoztatásért, hanem a fizető hirdetők kedvéért. Pénzükért jár, ami jár.

Hárman vesznek körül, egymás szavába vágva kérdezik: mit ír az újság? Hírekre éhesek, mindenki tudni szeretné, mi történt a sarkon túl, jobb vagy rosszabb-e a helyzet ott, ahol a riporter járt, ahova ők nem is kockáztattak meg eljutni. Emberi gyarlóság. Ha jobb, kedvezőbb a helyzet a sarkon túl, irigykedünk; ha rosszabb, sajnálkozunk, és elégedetten állapítjuk meg, hogy szerencsénk volt.

Most veszem csak észre, az uszodánál felállított két grillsütő körül emberek nyüzsögnek. A fából ácsolt asztalon edények, tálak, papírtányérok, plasztik poharak és fűszerek, mint ebédidőben egy nyári kiránduláson, a tó partján. Mindenki türelmes, miért is ne lenne az? Az élet látszólag megállt, sürgős teendője csak annak akad, aki a városnál, megyénél dolgozik a hurrikán okozta károk eltakarításán, helyreállításán. Azok viszont nincsenek itt.

A grillsütőn vizet melegítenek, kávét főznek. Legtöbben — mint én is — a reggeli kávét várják áhítattal. A faszén elfogyott, a tűzhöz rőzsét kell gyűjteni. Abból most van elég, a dolog mégsem ilyen egyszerű. A leszaggatott ágak, kicsavart fák túl frissek, életük nedve még ott van rostjaikban, a tűzön csak füstölnének, lángra nem lobbanna egy sem. A száraz rőzse gyorsan lángra kap, elhamvad, ketten alig győzzük az utánpótlást szállítani. Régi, fiatalkori táborozások jutnak eszembe.

Végre kész a kávé, leülök a padra újságot olvasni. A hírek szerint tágabb környékünkön — ami ez esetben három megyét jelent — közel négymillió ember maradt áramszolgáltatás nélkül. Az elektromos művek szóvivője azt állítja, az áramszolgáltatás teljes helyreállítása négy hétig is eltarthat. Dolgoznak serényen, éjt nappá téve, más államokból is százával érkezik a segítség, de az elvégzendő munka temérdek, hatalmas erőfeszítést követel.

A tűz körül állók beszédtémája is ez. Nálunk mikor lesz újra áram? És mi lesz addig? Nincs melegvíz fürdeni; sütni, főzni csak itt lehet a grillsütőn, a televíziók képernyője sötéten mered ránk, mit lehet szórakozni gyertyafény mellett? Eszembe jut az 1977-es new yorki blackout, amikor valami baleset folytán egész New York, a maga tízmillió lakosával, három napra sötétben maradt. Egy évvel később olvastam az újságokban, hogy az áramszünetet követő kilencedik hónapban háromszorosára emelkedett a new yorki születések száma. Kaján gondolat: azokban az országokban, ahol a halálozások arányszáma meghaladja a születésekét, egy-két hétre szüneteltessék az áramszolgáltatást.

Itt, a közelünkben kevés az igazán fiatal, gyerekek érkezésétől nem kell tartani. De majd mindenki megszokta, hogy az esti televíziós hírek után tér nyugovóra, mostanában viszont már hét órakor sötétedik. Persze beszélgetni is lehet gyertyafény mellett, vagy akár a sötétben, egy-két pohár bort is lehet inni, azt nem kell feltétlenül hűtve felszolgálni. Én magam mindig előbbre helyezem a jó társaságot a tv programoknál, a kommunikáció nálam csak a nagy távolságok miatt szorítkozik telefonra, internetre. A személyes kapcsolatot többre értékelem. Ajánlanám mindenkinek, hogy sötétedés kezdetén csapja le a biztosítékot. Az első este talán szótlanul telik el, de a második, harmadik este megered a nyelvünk, s rájövünk, sokkal több mondanivalónk van egymás számára, mint hittük volna.

A füst szagával különböző ételek illata keveredik. Van, aki csak kolbászt, tojást főz, de olyan is, aki komplett ebédet az egész családnak. Tény: a lesütött hús tovább eláll, mint a nyers. Mindent, amit lehet, meg kell főzni, sütni, ha két napon belül nem lesz áram — márpedig ennek semmi valószínűsége nincs —, nagyon sok étel megy veszendőbe. Vajon az emberek nem gondolkoznak előre? A hurrikán érkezése előtt láttam, amikor százával rohanták meg az élelmiszerüzleteket, felvásároltak minden felvásárolhatót, nagy mennyiségben romlandó árút is. Arra senki sem gondolt, hogy néhány nap múlva — hűtés hiányában — mindaz mehet a szemétbe. Vagy már el sem tudjuk képzelni életünket a technika leghasznosabb vívmánya, a villanyáram nélkül? Olyannyira nem, hogy esetleges kiesése már meg sem fordul a fejünkben?

Szerencsére nem csak szép, de kellemes is az idő. Vilma kisasszony a pusztítás mellett hűvösebb napokat is hagyott maga után. Ez nagyon szép volt tőle, így néhány napig nincs szükség a légkondicionálóra. Mert itt Floridában — és általában az Egyesült Államok délkeleti vidékein — a párás meleg légkondicionáló nélkül szinte elviselhetetlen, főként éjszaka. Mondom én, meg a hozzám hasonló elkényelmesedettek. Holott éltek itt emberek szépszerivel százötven évvel ezelőtt is, amikor legyezőként használták a pálmafaágat, azzal enyhítették a hőséget. Biztos, hogy sok minden csak szokás kérdése. Mint a televízió, az autókkal felgyorsított közlekedés, a távkommunikáció, és még sorolhatnám a végtelenségig.

Ahogy elnézem a körülöttem állók nyugalmát, a hirtelen változásba szükségszerűen beletörődő viselkedésüket, az a gyanúm, a technika vívmányainak hiányában jelentősen csökkennének a depressziós esetek, a káros stressz-hatások.

Vissza kellene fordítani az idő kerekét? Úgy látszik, erre — noha csupán ideig-óráig — csak egy hurrikán képes.

 

Azért, ha lehet, ne jöjjön egy másik.

 

 

 

158látogató,1mai

6 Komment

Hagyj üzenetet