Pedig valamikor…

— mese felnőtteknek —

 

 

 

A zöld cipőfűzőt lassan lengette a szél a ruhaszárító kötélen.

Egy zümmögő méhecske már másodszor repülte körbe a mellette levő nagy sárga színűt — virágnak hitte. Belefáradt a repülésbe és leereszkedett a cipőfűző mellé a kötélre, kapaszkodott és azt nézegette.

Olyan mintha annak — és félre nézett — a napraforgónak a szára lenne, de leszakadt… Valami nincs rendben — gondolta és megszólította a zöldet:

— Hogy kerülsz ide?

— Száradok — volt a rövid válasz.

— Nem tudsz valamit erről a virágról, itt mellettem? Olyan különös illata van.

— Ha az öblítőre gondolsz, meg arra a sárga szoknyára, arról mesélhetnék…

— Azt hittem napraforgó, örültem, hogy ilyen nagy.

— Hááát… napon van, sárga, forog is, ha fújja a szél, meg az öblítő… no az virágillatú.

— Mi az a szoknya?

— Hosszú a történet, nem hiszem, hogy tudni akarod — tette keresztbe a kezét, akarom mondani a két végét a cipőfűző.

Persze ebben a mozdulatban a szél is segített.

— És te ki vagy? Azt hittem a sárgához tartozol… mármint, de hagyjuk!

— Én egyszerűen csak cipőfűző vagyok, kicsit poros lettem, kimostak. Itt van alattam a cipő, ha megszáradtunk belefűznek.

A méhecske lenézett, közben egyensúlyozott a szárnyaival, pedig szélcsend lett.

— Mire való a cipő?

— Az olyan — a cipőfűző szemügyre vette az érdeklődő lábait… — Szóval hasonlít arra, amit a lábaidon látok, az a kis zacskószerű, amiben a virágport tartod.

— Az emberek is arra használják, virágport gyűjtenek?

— Nem, dehogy… a lábukra húzzák, ha a réten járnak talán éri virágpor is, de ezt a cipőt csak por érte, sok por, meg gyártási hiba.

— Hibás?  — csodálkozott a kis rovar.

— Úgy láttam valahol levált a talpa, amikor kifűződtem. Ha megszáradunk, visszavisznek a boltba, remélem, nem cserélnek ki, mert azt nem szeretném.

— Csere? — gondolkodott a méhecske. — Olyan fura dolgokat tud az ember. Felénk is csinálja ezt a cserét, mézet cukorra. Mit kezdhet a mézzel?

— Mit kezdene? Megeszi, de eszik cukrot is.

— Az nem elég neki?

— Nem tudom — sóhajtotta a zöld fűző, és részéről befejeződött a beszélgetés, mert női kezek nyúltak a szárító felé és bevitték a házba a cipőt, fűzőjével együtt.

Gyorsan belekerült a sportcipőbe, majd egy dobozba, aztán a szatyorba, elvitték az üzletbe. Amikor napvilágra — jut eszembe: neonfényre került, gondosan átnézték.

— Csak javítani tudjuk, ragasztani kell a talpát, csere szóba sem jöhet — mondta az eladó.

A fűző megkönnyebbült. Elnyúlt a dobozban, rásimult a cipőre, várt a sok társa között.

Autóba rakták, utaztak.

A kátyús úton döcögve haladt a teherautó, vitte a sok cipős-dobozt. Néha megbillent a rakomány, csúsztak a dobozok, ilyenkor ijedten húzta szorosabbra magát a cipőfűző, majd újra elszundított, hiszen hosszú volt az út.

Aztán egy hirtelen fékezéssel megálltak, sorompó zárta el a bejáratot.

A portás lassan, álmosan lépegetett az autóhoz. Egy kis fülke mélyéről került elő, alighanem aludt egy keveset.

Szállítólevelet kért, a rakomány felől érdeklődött.

— Javítani való — mutatott a lapra a gépkocsivezető.

— Jól van — bólogatott a portás, csak azért kérdeztem, mert nemrég jött egy adag, tudja csak árazni, átcsomagolni.

— A múlt héten én is hoztam olyan holmit, nem is értem az embereket, azokban a keleti boltokban megvehetnék háromezerért, de ők oda nem járnak, csak a márkás üzletekbe. Ott aztán azt kapják, amit itt átraknak a másik dobozba, csak hétezret fizetnek érte. Később aztán hordják vissza cserélni, meg javítani.

Emelkedett a sorompó, a vezető tempósan gázt adott, és bekanyarodott oda hátra, a már jól ismert épület elé. Szép lassan behordták a dobozokat.

A teremben hosszú asztalok mellett sokan dolgoztak. Betanított munkások, szakemberek. Ki-ki végezte a maga reszortját.

Lassan sorra került az a doboz is, amelyikben a zöld cipőfűző szendergett, hosszan elnyúlva.

— Milyen sokan vagyunk a javítani valók! — csodálkozott, amikor ismét a neonfényre került…

— Na, újra megjött a napi adag — sóhajtott egy férfi, és sorba rakta a cipőket. Hosszan nézte őket.

— Hogy lehet ennyi selejtet gyártani? Hisz ezeket még alig használták…

— De az üzleteket már megjárták, a gyanútlan vásárlók bosszúságára — szólt oda egy társa, aki az elkészült darabokat forgatta a kezében, rakta a dobozukba.

— Kibírja pár hétig! — sóhajtott, és a következő párt is becsúsztatta a helyére.

— Látod, ide jutottunk — nézett a szomszéd asztal felé —, pedig valamikor rendes cipészmester voltam!

— Hol van már annak az ideje!… — sóhajtott a társa, és kézbe vette a most érkezett sportcipőt, amelyből lustán tekergett a zöld cipőfűző…

 

 

Szerző Sonkoly Éva 598 írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"

14 Komment

Hagyj üzenetet