Koszka Attila : Játék

 

Tizenkét éves voltam, igazi jó kisfiú. A közeli kis névtelen iskolába jártam. Utáltam az egészet. Gyűlöltem a koránkelést, a reggeli sürgés-forgást, a szájszagú ásításokat, a hatórai híreket, az idegesítő csöngést, amelyet apám keltett, amikor kávéját szándékosan úgy kevergette, hogy a fémkanál nekikoccanjon a pohárnak. Szerinte ettől olyan szertartásos az egész. Végül pedig utáltam azt, hogy induláskor anyukám sok „sikert és minél több ötöst” kívánt, és nyálas ujjával letörölte a szám szélére száradt fogkrémet.

Szüleim mégis ügyesen rávettek, hogy szorgalmasan tanuljak, én voltam a második legjobb tanuló az osztályban. Egy gyerek tudott csak megelőzni, egy kislány, akit (minő meglepetés) utáltam ezért. Ráadásul a tanítónő pont mellé ültetett, és folyton martuk egymást. A vége rendszerint az lett, hogy ő sírva fakadt (persze csak tettette), én pedig szidást kaptam. Az egész dologban az volt a legszörnyűbb, hogy titokban tetszett nekem ez a kislány. Tetszett a nagy barna szeme, hosszú haja, és főként az tetszett, ahogy sírt. Sírás közben eltakarta az arcát, és hangosakat hüppögött, hogy a tanárnő észrevegye. Ilyenkor néha lopva rámsandított, és pirosra dörzsölt szeme diadalmasan csillogott. Szép volt. Gyűlöltem őt, de tetszett.

A tanórák közti szünetekben siettem ki az udvarra, és gyíkokra vadásztam. Nagyon szerettem a természetet, az állatokat. Volt a játszótér egyik eldugott zugában egy kis galagonyabokor, és a gyökerei között zöldgyíkok tanyáztak. Vidáman sütkéreztek a sápadt napfényben, a gyerekek távoli lármája nem zavarta őket. Lassan, lépésről lépésre kellett megközelíteni őket, ügyelve arra, hogy az árnyékom nehogy rájuk essen. Ha elvétettem a támadást, már csak a következő szünetben lehetett újra próbálkozni, mert csak addigra merészkedtek elő. Néha azonban sikerült elkapnom egyet. Az egyiket nézegettem egy ideig, vizsgálgattam száraz, pikkelyes bőrét. Mintha apró, fényes gyöngyökkel rakták volna ki. A különböző színű pikkelyek mozaikként álltak össze, és csodás zöldes mintázatot alkottak. Erős, karmos lábaival kétségbeesetten kapaszkodott a kezembe. Néha rúgott egyet, de szorosan tartottam, nem menekülhetett. Szemeit lassan behunyta, mintha imádkoznék. Talán a szabadságról álmodott, amit pár perce veszített el. Élveztem, hogy a hatalmamban van. Azt csinálhatnék vele, amit akarok; akár meg is ölhetném. Egy szorítás, és vége. Piciny, erőtlen teste petyhüdten, élettelenül feküdne a kezemen. Nem mozdulna soha többé, testét fekete bogarak, legyek lepnék el, férgek fúrnák át a húsát. A pici, sötét bogarak rágóikkal belevágnának a szemébe, és mohón innák ki a folyadékot. Végül a nap teljesen összeaszalná, egészen addig, amíg csak egy jelentéktelen, porlepte kis szemétdarabbá nem válna.

Megint ránéztem, egyenesen a szemébe. Nem tudtam semmit sem kiolvasni belőle. Egy gyíkszemben nem tükröződnek érzelmek. Valószínűleg ugyanilyen lenne a tekintete akkor is, ha élve a húsát marcangolnák. Puha gyerekujjammal végigsimítottam a fején. Amikor a hátához értem, hirtelen megfordult, és teljes erejéből az ujjamba harapott. Fájt, ahogy szorította, és meg is ijedtem, de csak mosolyogtam. Rájöttem, hogy rokonok vagyunk, a kis gyík meg én. Barátok lettünk. Könnyedén lefejtettem erőtlen kis száját az ujjamról, és elengedtem. Azonnal eltűnt a gyökerek közt.

Végignéztem az udvaron. Mindenki játszott, kergetőztek, labdáztak, hintáztak a gyerekek. Arra gondoltam, hogy nekem sokkal jobb játékszerem van, mint nekik, és megértettem a játék lényegét.

Azután becsöngettek, biológiaóra következett. Feleltetett a tanár, és a hüllőkről tartott félórás kiselőadásom után megtapsoltatott az egész osztállyal. Kis vetélytársnőm azonban nem tapsolt, hanem az asztalra borulva sírt. Ez alkalommal azonban nem tettette. Őszintén sírt, annyira fájt neki, hogy valamiben jobb lehetek nála. Hirtelen megsajnáltam őt. Most először. A sajnálat mellett egy kis diadalfélét is éreztem, örültem, hogy végre megtörtem hideg magabiztosságát, amely folyton körüllengte. Egy pillanatig elégedett voltam, de aztán rájöttem, hogy ez nem jó. Kivettem egy zsebkendőt a táskámból, és felajánlottam neki.

— Tessék, töröld meg a szemed — mondtam, vigyázva, hogy hangomból se fölényeskedés, se leereszkedő sajnálat ne csenghessen ki.

— Hagyjál békén, kinek kell a taknyos zsebkendőd?! — mondta bosszúsan.

Én csak néztem rá, bántó szavai látszólag leperegtek rólam, de azért rosszul esett, hogy még egy zsebkendő sem kell neki tőlem.

— Utálsz? — kérdeztem olyan hangon, mint aki megerősítést vár.

— Utállak.

— Miért?

— Csak.

— De mégis, miért?

— Mert fiú vagy.

Hirtelen felfigyelt ránk a tanárnő, és szigorúan ránk szólt:

— Mit civakodtok ti ott ketten? Edit, te sírsz? Mi történt, Attila bántott?

Hirtelen csend lett, mindenfelől gyerekarcok szegeződtek ránk. Tudtam, hogy be fog árulni, végülis bármit mondhat, elhiszik neki. Én büntetést kapok, ő meg elégedetten a markába nevet majd. Lesütöttem a szemem, és vártam, hogy Edit megszólaljon. De csak a csend üvöltött a fülembe. Lassan ránéztem Editre, és láttam, hogy ő is leszegett fejjel ül, mint én.

— Mi van, megkukultatok? — kérdezte a tanárnő türelmetlenül. Hangjára a gyerekek fojtott nevetése volt a válasz.

Lassan felálltam, és bűnbánóan azt mondtam:

— Tetszik tudni, amikor leültem, véletlenül rányomtam a széket Edit lábára. Nem figyeltem.

— Jajj, olyan vagy, mint az elefánt a porcelánboltban. Hát nem tudsz vigyázni? Különben is, állandóan csak a gond van veletek, szét foglak ültetni benneteket.

— Ne tessék elültetni… vagyis… legközelebb jobban vigyázok.

— Jól van, na, ülj le!

Szégyenkezve leültem, miközben a többiek az elefántos hasonlaton nevettek.

Zavaromban firkálgatni kezdtem a füzetembe, de Edit rámnézett, és lassan kivette a kezemből a zsebkendőt, amelyet még mindig ott szorongattam.

— Köszönöm — csak ezt mondta.

Nem feleltem, csak rajzolgattam tovább a pálcikaembereket, házakat füstölgő kéményekkel, fákat, madarakat, nyolcszögletű robothalakat. Azután fogtam a piros ceruzámat, amivel javítani szoktunk, lassan egy szívet rajzoltam, és beleírtam: Edit.

Legutóbb szerkesztette - Koszka Attila