Vandra Attila : Jártunk a világ végén 6. Wellington, a kulináris kaland

Nagyon sok turista vágyik külföldön autentikus kulináris kalandra, főleg egzotikusabb helyeken… Nos a kaland az megvolt… ( A képen a saját készítésű mutton bird… )

 

Nagyon sok turista vágyik külföldön autentikus kulináris kalandra, főleg egzotikusabb helyeken. Nekünk már a reptér személyzetével ismerkedve feltűnt az itteniek faji és nemzeti sokszínűsége. A turista azt sem tudja, melyik vendéglőbe térjen itt be. Az eredetiséget nem lehet megkérdőjelezni, hisz a serénykedőkről lerí, hogy első generációs bevándorlók, de az alapanyagokét igen, két okból is. Mennyire eredeti magyar egy ottani birkából készült pörkölt? Hiszen nincs olyan erős juh-íze mint az itthoninak. Az otthoni alapanyag importja nehézségbe ütközik. A biobiztonság (Biosecurity) szabályai nagyon szigorúak. Aki csomagot küld, annak melegen ajánlom, olvassa el figyelmesen a tiltott élelmiszerek (hosszú) listáját.

Az eredetiségre nagy hangsúlyt fektetnek, ugyanis nagy a verseny. Két hét alatt itt kulinárisan bejárhatjuk a fél világot. De mi nem azért utaztunk a világ másik végére, hogy indiai, thai vagy kínai kosztot együnk. Itt valami eredeti új-zélandi, főleg maori ételt is szerettünk volna megkóstolni. Nos, ez már némi nehézségbe ütközött. Az ország pakeha (fehér) „ős”-lakosainak nagy része brit. Az angol konyha világhírnévben nem veszi fel a versenyt se a keleti, se az európai (francia, olasz, magyar, balkáni, stb.) konyhaművészettel, a maorik táplálkozása pedig eléggé egyoldalú volt. Itt nem éltek emlősök és teknőcök, a békák aprók, így az állati fehérje madarakra, halakra és „tenger gyümölcseire” korlátozódott. A nagyobb madarakat hamar kiirtották. A történészek a moák kihalásával hozzák kapcsolatba a maorik harciasságát. A gombákat nem merték szedni, az új-zélandi méhek nem gyűjtenek mézet, megporzás híján a mezőgazdaság is nehézségbe ütközött, az erdei bogyók közül sok mérgező, fő növényi táplálékuk az édesburgonya volt, a krumplit nem ismerték. Tej(termék)ért nem volt mit megfejni. Így hiába keres a turista autentikus új-zélandi, sőt maori vendéglőt…

Ha valaki mégis „igazi” itteni kulináris kalandra vágyik, reményeiről mégsem kell lemondania. Nemzeti eledel itt a „fish-and-chips” (szalmakrumplis sült apróhal), ráadásul olcsó: 4-5 NZD-ért ketten jóllaknak egy adagból. A másik sajátosan itteni étel a whitebait-es (ikrájából alig kikelt angolna) szendvics. Nekem nagyon ízlett.

Karácsonykor cseresznyét enni… Hmmm… Hiszen itt nyár van! Aztán nagyot nyeltünk a 24 NZD/kg árú gyümölcsöt látva. Amikor az idény vége felé már csak 10 NZD lett, akkor már boldogan megvettük. Ha már az alma kilója is 5NZD-nál kezdődik… Minden relatív…

Manapság már lehet egzotikus gyümölcsöket venni otthon, az idetévedőnek mégis felhívnám néhányra a figyelmét. Az egyik a sárga kiwi, amelyet csak itt termesztenek. Sajnos egy vírus megtámadta a fákat, s mindet ki kellett vágni. Most próbálják „újraéleszteni” e gyümölcs termesztését. Mi mégis ettünk egyszer az idén. Érdekessége, hogy szőröstől-bőröstől megehető, hámozni nem kell, és nem savanykás, hanem édes… A másik a sárga mangó, mely messze ízletesebb és aromásabb annál, amit nálunk lehet vásárolni éretlenül. A papaya (pau-pau) és az avokado is aromásabb, mint otthon, hasonló okból. Ráadásul nem (lényegesen) drágább, mint az alma. Ami tényleg kaland, az a feijoa. Ez egy Paraguayból származó gyümölcs, sikerült meghonosítani. Egy baj van vele, hogy nem tárolható, így csak a két hétig tartó idény idején kapható. Ám aki az ízére kíváncsi, nagy választék van itt feijoás hűsítőkből, tejtermékekből… Sajnos mi nem idényben érkeztünk, így az utóbbiakkal kellett beérnünk.

Aki — akárcsak mi — úgy dönt, hogy inkább otthon készít valamit itteni alapanyagokból, annak a juh vagy szarvashúst ajánlom. Az országnak négymillió lakosa van, negyvenmillió juha és kétmillió szarvasa. Mint említettem az itt tenyésztett juhok húsa nem olyan faggyú ízű, mint a hazai. A világ szarvashús-exportjának több mint fele innen származik, láttam a budapesti Metróban is. Ám a szarvashúsról tudni kell, hogy erősen inas, alaposan meg kell pucolni a hártyáktól, inaktól, de ha erre nem sajnálod az energiát, nagyon finom, és új-zélandi.

Halakból és tenger gyümölcseiből, kagylókból rendkívül nagy a választék, amihez foghatót csak Abu Dhabi halpiacán láttunk. Ami autentikus itteni, az a zöld kagyló, és a paua. Az előbbiről tudni kell, hogy a porcvédő zöldkagyló-kivonat ebből készül, az utóbbi héjából pedig ékszereket készítenek. S szinte megfeledkeztem a királyrákról…

Ám az igazi konyhai kaland az a mutton-birdből (viharmadár) készült pecsenye. És autentikus maori étel! Amikor vendéglőben érdeklődtünk, a pincér furcsa mosollyal rázta meg tagadóan a fejét. Nem baj, megfőzzük mi! — gondoltuk, amikor megláttuk a supermarketben. Nem is álmodtuk, milyen kalandra vállalkoztunk. Az eladónő — maori — szerencsénkre figyelmeztetett, hogy legalább három óráig főzzük félóránként leöntve róla a vizet. Távozásunkkor mély empátiával kívánt sok szerencsét. Csak azt felejtette el megmondani, hogy ők ezt szabad ég alatt szokták elkészíteni. A viharmadár ugyanis halakkal táplálkozik, akárcsak a sirály és kormorán. Ekkor már kezdtem gyanakodni, hogy rám hárul a főzés feladata… Finom volt! Bármikor megeszem, ha hozzáértő valaki elkészíti. De azt megígérhetem, hogy arra a főzésre még előrehaladott Alzheimer-kóros állapotban is emlékezni fogok… A többieknek közben „muszáj” volt elvinniük az unokámat sétálni, amíg a másnapi vacsoránk „szagtalanodott”.

Majdnem elfelejtettem a marmite-ot. Előlegezem, nemcsak színe különös (fekete), nagyon eredeti íze van. Miközben a Budapesten tanuló, wellingtoni tiszteletbeli magyar konzul lánya könyörgött édesanyjának, hogy küldjön neki marmite-ot, én nem bírtam megenni. Miután egy kutyának adtam, nem mertem többet szegény állatot megközelíteni.

Legutóbbi módosítás: 2015.03.13. @ 16:00 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 728 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.