— Patatata, maga hány éves?
— Úgy tudom, huszonkettő. Valahová bevésték a patkóm szegletébe is.
— Én csak tizennyolc, de már elegem van a sok semmiből. Képzelje, manapság egy közmondás motoszkál a fejemben.
— Na, mondjad!
— „A lovakat belövik, ugye?”
— Erről még nem hallottam. Mi az a belövés?
— Nem tudom. A múltkor itt volt az állatorvos az istállószolgával, és valami ilyesmit mondott. Ennyi év alatt úgy megtanultam emberül, hogy egészen sok mindent megértek.
— Tudod Patata, én már teljesen értem az istállószolga nyelvét, csak sajnos rosszul hallok. Azelőtt a hátamon ülve csináltam belőle sztárt.
— Megjegyzem, én is. Előbb belemerültem az élet sűrűjébe, züllöttem. Állandóan elszálltam az abraktól és csak úgy buktak rám a nők!
— Patatata, erre jól emlékszem!
— Mire? Téged még most is hurcolnak a lányokhoz!
— Igen, hetente kétszer, kényszermunka formájában. Azelőtt olyan nagyon jó volt, de már semmi kedvem az egészhez, végre én is a nyugalmat szeretném, továbbá dőzsölni. Szolgáljanak ki, vakarásszanak, csutakoljanak, meg minden. Azt hiszem, maga aludt a múltkor, amikor itt voltak.
— Tény, ami tény, nem emlékszem semmire.
— Vigyázzon, nagyon egészségtelen fekve aludni!
— Tudom, ezt most miért mondod?
— Mert majdnem leheveredett. Én hetente két és félszer, néhány percre dobom le magam. Gyönyörű, friss szalmapamlagunk van!
— Na jó, jó, de tulajdonképpen micsoda ez a belövés?
— Azt mondták, tudatváltoztatást csinál…
— Nem lehet rossz! Nekem már olyan rossz tudatom van, alig emlékszem a dolgokra.
— Még valami hídról is beszéltek, úgy emlékszem rágóhíd nevűről.
— Mindig rendes volt a doktor úr, úgy látszik kijárta nekünk, hogy tegyék végre rendbe a fogainkat. Már alig van egy kopott rétegecske a számban.
— Hagyja már abba, tata! Én a maga fia vagyok, mégis mindig huszonötre becsülnek, magát meg csak tizenhétre.
— Akkor már nem is emlékszel, mit mondtak, mikorra számíthatunk a nagy fog és kedélyjavításához?
— Öregem, ha ilyen bonyolultan beszél, akkor soha. Tegnap mondták.
— Igen, de mikorra?
— Mára.
— Végtelenül tisztességes dolog, hogy odavisznek. Talán díszhintón!
— Ugyan, gondolkodjon már, azt lovak húzzák!
— De nem olyanok, mint te meg én! Mi versenyparipák voltunk, közben bevittek a züllés nagy zsákutcájába. Mi tagadás, ha jól feljavítanának, és elegendő belövést kapnék ahhoz, hogy a tudatom olyanra változzon, mint hat-nyolc éves koromban, azt hiszem, visszavágyódnék.
— Hová, Patatata, ugye nem a versenypályára?
— De! Talán már nem venném zaklatásnak a hölgytársaságot sem. Lazulnék, és csak vedelném, nyakalnám, na jó, rágnám a zabot.
— Jaj, ha odakerülünk, megint elgyerekesedünk… Mit kezdek, miből tartom el őket, Patatata?
— Csak azt ne mondd Patata, hogy eddig gyermekeltartási gondjaid voltak!
— Meg kell adni, nagyon jó hátteret biztosított, öreg. Az összesnek nagyon jó szakmája van. Ügetnek, vágtatnak, fürdenek a sikerben, a sok másodosztályút beelőzve jutnak célba. Milyen mámorító!
Patatata nagyot sóhajtott, felnyerített, neki is felderengett az a régi, múlni látszó, élettel teli, biztos múlt. Mindig rendes a doki, jöjjenek már végre…
Nyílott az istálló ajtaja, belépett a gondozóvá zsugorodott, nyugdíjas kis zsoké és a doktor.
— Ők azok.
— Ismerem mind a kettőt. Fogja meg Hamilton kötőfékét. Gyors leszek, nem szeretném, hogy a másik ijedezzen.
Elővette a fecskendőt, szúrt, és egy pillanat múlva már a másodikat is. Másodpercek töredéke alatt rogyott össze a két kimustrált, útban lévő, már pároztatásra is alkalmatlannak vénség.
— Nyúzzák meg őket, a bőrükért egész jó pénzt kaphatnak, ha enyvet főzetnek a maradékból ki tudják fizetni a beavatkozást. Szerintem érdemes volna a csontokat is felhasználni, akár eladhatnák szuvenírnek lakkozott formában, mert ismertek voltak, valamikor ünnepelték őket. Na, ne legyünk olyan szívtelenek, egy fél másodpercnyi főhajtást is megérdemel ez a két összeroskadt…
Legutóbbi módosítás: 2015.03.11. @ 06:50 :: Boér Péter Pál
