Bálint Szilárd : Sebbel-bottal

A nap rikoltása megvénhedett, 

Már szelvényeit takarítja el, 

Egy utolsót kalapol a világnak,

S egy fél bolygóval arrébb kelti fel

 A darvat,a fecskét,a patakot,

 Az embert,a restség-malacot.

 A szarvast,a fákat,a polipot,

 A szeleket,a tágas poligont. 

 

Didergés csepereg a felhőkből, 

A természet lassan mindent eltakar

Vándor madarak lubickolnának 

Kivetkőzve,délen,úgy,mint tavaly:

 Az orruk,a tolluk,a két lábuk,

 A hátuk,a májuk,a vén szárnyuk.

 A lelkük,a testük, a bundájuk,

 A csókra csinált csöppnyi csőr-szájuk.  

 

Az ember megvénhed,és beköszönt 

Lelkében (is) a fájó,elmúlsz-tél, 

Teste,mint az örökös napnyugta, 

Szájpadlása rebeg,tanít,mesél;

 A tájak,az árnyak,a repülők,

 A vágyak,a lázak,a kerülők,

 A darvak,a fecskék,a hóbortok,

 A lelkük,a testük,a jó csókok.

Legutóbb szerkesztette - Bálint Szilárd
Szerző Bálint Szilárd 60 Írás
- Kedves szerzőnk, az Email címed érvénytelen!! -