Nagy Horváth Ilona : Hovatovább

Emlékszem, fájni akartam bármi áron,

sötét emlékek ragacsában dagonyázni

még,

emlékezni minden momentumra,

hogyan hullott szét a nyár melege

és mennyire fázom azóta abban

a huszonöt külön celsiusban.

Nem jártam többé futni,

esténként csokoládét ettem

és gyűlöltem magam,

amiért a megfelelő hasonlatok között,

mindig csak téged találtalak,

az első perctől fogva.  

 

Most elmúlt kilenc,

itt ülök a vállamra terült téllel,

undorral félbehagyott csokoládé az asztalon,

összetörtem, és minden lámpát felkapcsoltam,

hátha a fénytől vak leszek,

zene se kellett, elég volt hallani, hogy tépi

kint a fákat eszelősen a szél.

Agyam helyén ellobbant mécsesek,

milliomodszor is végiggondolom, hogy eshetnek

szét még ezek az egy fokok,

és gyűlölve szeretem magam,

mert mégis csak szánalmas,

ahogy összegömbölyödöm,

és megfagyok.

 

Nem tudok mit tenni,

mögöttem nincsenek évek,

és tudom, nem érv, hogy élni tudnék érted,

s minden ellenérvvel ölre menni,

hogy te lásd,

míg máshol jártál, én végig vártalak.

Isten vak,

fehér botjával végigveri a vállamat,

s nem hall tovább a reccsenő

csontokon,

hogy odabenn minden dobbanásban

ott vagy te magad,

ezért is nem kell most

a Biblia,

téged vallak,

s ha te úgy akarod peregjen ki

akaratom konok markából,

aminek ki kell hullnia.

 

Azt mondják,

minden rendelve van,

én nem tudok felmutatni se

múltat, se vagyont, se házat,

bennem csak ez az alázat van,

ez a görnyedt gondolat,

hogy fázom,

és várlak,

ahogy mindig is vártalak,

s ha majd keresnél

bomlott álmaim között,

ott keress,

hova tovább lökött a képzelet,

s öröktől fogva ismert nyárízű szelek

markolnak csicsergős kontyot a fák zöld hajába,

s engem néz az ég,

én pedig a napba. –

Ígérd meg, hogy keresni fogsz

és nem hagyod abba, míg

látod, hogy elveszek.

Álmaim között, veled

benned és magamban.

Valahol ott leszek.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2015.01.25. @ 21:09 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 312 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.