Márton Zsolt : Borbarátok

     Borbarátok

/ irománykoszorúban /

 

Tisztelgés a századoknak

 

                 I.

 

Barátok, ha beszélni kezdenek,

kívül reked sok sűrű gondunk;

meleg szavunk kutyaként hentereg,

csendes az Isten, figyeli mit mondunk.

 

Csorog ránk az est, mint májusi lép,

mint felrúgott parázs, izzik fenn az ég.

biccent a nappal, szürke lova lép,

vonszolja az alkonyt, ölében az éjt.

 

Megfárad az idő, nyújtózik a tér,

miként pogány templommá e lugas,

 – mint Arkádia* hegye véd-,

 

úgy változom s elhiszem talán,

hogy lehetek még vidám,

borús kedvű lapos hét után.

 

* Görög, hegyvidéki tartomány, a költészet hazája

 

 

                  II.

 

Borús kedvű lapos hét után:

mert mi az, mi itt maradt még?

Porladó reményű sivár hazán,

hol nesz nélkül közelít a vég;

 

Hol úgy élünk fosztott gyarmaton,

mint fogyó lángú gyertyacsonk.

Kihűlt hitünk, pénzünk vonaton

utazik Európa vállra vont

 

tátott szájú sötét zsákja felé.

Nem szűnik, üvölt, újra és újra

éled a kérdés: mikor lesz elég?

 

Agg ez a talány, előbb a pohár!

Ízleld e bort s míg hunyod szemed,

utak s egek nyílnak, mint fellegek.

 

 

                  III.

 

Utak s egek nyílnak, mint fellegek,

hát lépjünk túl gondjaink bővkörén,

a görög Tempe* vár, mert az nem lehet,

hogy a félsz magva hulljon körénk.

 

Mert van a Földön más szellem is,

mely tiszta s könnyű, mint a szél;

tétován úszik és talán már érzed is,

ha ketten összegyűlnek: visszatér.

 

Mert hány hiú volt már önzéstől áldozat,

ki már a lépcsők alatt elbukott és hány,

ki mázas csapdákon végül áthaladt?

 

Társra csak ott lelünk, hol a magány

és harag az asztaltól száműzött

és hol gyöngy bor is csordul talán.

 

*festői szépségű völgy Görögországban, az  Olümposz és az  Ossa

meredek lejtői közt; az ókori költészetben a tájképi szépség netovábbja

 

 

                IV.

 

És ha gyöngy bor csordul, talán

e szent ital téged majd megsegít,

s oly szigetre visz, ahol béke vár,

s csermelyként kacagnak perceid.

 

Jöjj hát, gyere velem jó barát,

sok még, mit mondanék néked;

míg töltöm múlt esztendő jó borát,

figyelj reám s húzd idébb a széked.

 

Most mesélve mondom el: mi az,

melyért e Földön élned érdemes,

hol keresd s majd hol találod azt,

 

ki bíztat és szabadít sok hiába vágytól,

mert szemed botló fényéből látom,

vágyódsz is már válni e csömör világtól.

 

 

                        V.

 

Vágyódsz is már válni e csömör világtól,

melyben gyűlt kelésként keserít száz hamis;

Ne búsulj, hogy csak ennyi jár a mából,

hol az álság összelopott palotákban lakik.

 

Nézd házam ott a gerlés lomb alatt,

oly szépen megbújik s benne elfér

minden álmom, mi hozzám úgy szalad,

mint szoknyához a gyermek, hogyha fél.

 

Mért vágynék többre hát, hisz oly jól esik

megosztani véled e zöld zugot, ahol tudod,

hogy bársony szavad készpénznek veszik.

 

De e tájról is úgy kopik, fogy a legény,

mint asztalról e bor. De elég a beszéd!

Adjatok hát, egy hasas kancsót elénk!

 

 

                        VI.

 

Adjatok hát, egy hasas kancsót elénk,

s aztán, ha engeded, onnan folytatom,

hogy e hon fia, ha itthon meg nem él,

termő barázdánk helyett mért nyugaton

 

keresgél asszonyt, pénzt s új hazát?

Fürtökben távozik az átvert ifjúság,

mely már mást se lát, csak meddő vitát, 

és hogy tömi zsebét a sok svihák.

 

Ha azt hiszed új és csak más bűne ez,

akkor most halkan mondom el neked:

országunkkal egyedül mi tettük ezt.

 

Nincs és nem is volt soha, a pénz szagától

különb veszély, itt hol a fül nem hallja már,

mi szívvel szól hozzám s nem tol el magától.

 

 

                           VII.

 

Mi szívvel szól hozzám s nem tol el magától,

azt, a hintett portól már látni sem lehet;

Oly sok lett itt a hős, a híres és a bátor,

kik hitetnék, hogy nem lopást lát szemed.

 

S mivel számon kérni őket nem lehet,

majd gőgösen elmagyarázzák neked,

hogy mennyire félre érted a helyzetet.

Csak nézel és egyszerűen nem hiszed,

 

hogy e zsíros földből csak annyi lesz tied,

mennyi a csizmád talpán nehezen megtapadt,

s a többit, ráadásnak, körmöd alatt is elviszed.

 

De köpjünk a politikára testvér,

idézzünk más, igazabb szellemet!

Ülj ide békesség könnyűn le mellénk!

 

 

                      VIII.

 

Ülj ide békesség könnyűn le mellénk,

körünkben szívesen szorítunk helyet;

s míg felvillan sok ezer régi emlék,

– mi befonja, már jócskán ősz fejed -,

 

addig a feljövő Hold alatt beszélem

meg veled, hogy kéne végre látnunk,

Ember s az Isten dolgait, hogy az értelem

gyümölcsét, végre a vakok elé tárjuk.

 

De tanítani mondd, ott hogy lehet?

Hol pénzt olvasnak s nem könyveket,

s a tanítót kiröhögi sok ostoba gyerek.

 

Tanítani szóval, nevelni példával lehet,

s a magunkfajta mondd, mit tehet, mint

hogy vitatja: – mi az erény, tisztesség, becsület.

 

 

                          IX.

 

S vitassuk: – mi az erény, tisztesség, becsület;

mily régimódi, unott és elcsépelt szavak;

úgy futnak s féltik alázott rongyos testüket,

mint üldözött bitangok, kiknek már nem akad

 

bor és dohány ezen a túlzsúfolt zsiványtanyán.

Tébolyt hirdet az új világ, az utolsó menedék

könyvtáram és hős szobám, melynek asztalán

sárguló lapok hirdetik az elmúlt nemzedék,

 

hogyan úszott át a fortyogó Styx* vizén.

A tudomány bedarálja a maradék emberit

s a bárány minden vasárnap vidám misén

 

alkuszik s rázza ökleit, ha a szeretet nem fizet.

Így lógok csillagok alatt, kereszt nélkül veled. 

Magunk maradtunk, most senki sem nevet.

 

* Akheron, Püriphlegethon, Kókütosz, Styx : alvilági folyók

 

 

                            X.

 

Magunk maradtunk, most senki sem nevet

s megvádolnak majd, hogy a bortól jött

talmi bölcselet csak szemét, melyet

a szesztől gondoltunk két pohár között.

 

A szavak mögött majd hasznot és érdeket keres,

ki nem érti meg, hogy minket nem a gyűlölet,

csak az a tiszta, szép és jó szándék vezet,

hogy maradj el a nyájtól s olvass könyveket.

 

Gondold meg: harmincezer nap, több nem lehet,

inkább kevesebb, mit itt a Földön a szerencse

s az Ég, kegyesen, talán átnyújt majd neked.

 

A falánk perceket ha könyveknek szenteled,

akkor törvényed is az lesz, mint nekem;

mondjuk hát: – nem nyalunk talpat senkinek!

 

 

                    XI.

 

Mondjuk hát: – nem nyalunk talpat senkinek!

Itt, hol hízelkedőkkel van tele az emelet,

Ők úgy mondják: – kapcsolatokat építek –

rosszul csengenek avult elveid s a neved.

 

Ez mind nap szívta sárga csont, mit költők

hada ezer évek alatt csupaszra evett.

csak legyezzük a bűzt, de a régi fertőt,

cifra szavakkal lecsapolni nem lehet.

 

De szólnom kell – bár nem vagyok Cato,

a római jellem és erkölcs fő cenzora -,

mikor a nyálas sunyiság a munkától

 

megfáradt félisten gúnyáját ölti magára.

És e bosszantó roppant tömegben, csak

későn akadtam versre, borra, barátra.

 

 

                   XII.

 

Későn akadtam versre, borra, barátra,

mert vitt engem is a kapzsi szédület,

pörgetett, majd kihányt nagy sokára

s mire felkeltett a józan rémület,

 

a szenvedély lerágta életem szép rügyét,

s a vágyak máglyáján ellobbantak éveim;

Hogy gúnyoltam azt, ki szilárd ügyét

szolgálta s nem csüngött Erosz élvein.

 

S azt, ki este csendesen ágyba tért

és megvetette a züllött éjszakát,

azt mind-mind kinevettem én.

 

De magam, titkok tudójának hiába neveztem,

mert a könnyű nők sohasem szerettek,

az évek keselyűk, már majdnem megettek.

 

 

                     XIII.

 

Az évek keselyűk, már majdnem megettek,

mikor lankadó tekintetem felkúszott az égre,

hol a művészet múzsái kilencen henyéltek;

s a titkot, a múló ifjúságot, elengedtem végre;

 

Úgy hívott a költészet, a megnyíló Babylon*,

hogy nem bántott, nem vádolt, tanított és ápolt.

és jöttek a képek a falakon, első versek a papíron,

első barát ki hű volt, ki nem mondta, hogy kár volt.

 

Kinyíltak a gátak, melyek sosem voltak zárva,

s az új élet varázsa, úgy öntötte el a tikkadt,

meddőnek hitt vidéket, hogy a felsejlő árva

 

gondolat nem pusztába kiáltott szó maradt.

A szavakból gyógyító kristályok születtek,

mire reátok találtam, daloló szonettek.

 

* Akkád, jelentése: Isten kapuja

 

 

                       XIV.

 

Mire reátok találtam daloló szonettek,

elfolytak éveim a pletykás part alatt;

Egy üveg mellett néha még merengek,

a Varázshegy tanából mennyi is maradt.

 

Írók, költők kísérnek a maradék úton,

homlokom mögött utaznak velem;

Fülembe zengnek, játszanak a húron.

csendesen hallgatom s lehajtom fejem.

 

Nem haragszom már a vénülő világra,

hisz én is “az Élet féltett gyermeke” vagyok,

Aki végül nehezen majd belátja:

 

Az ember túlságosan előkelő a halálhoz;

mert az élet csírái mindig felderengenek,

Barátok, ha beszélni kezdenek

 

 

                  XV.

 

        / MESTERSZONETT /

 

 

 

Barátok, ha beszélni kezdenek,

borús kedvű lapos hét után,

utak s egek nyílnak, mint fellegek,

és ha gyöngy bor csordul, talán,

 

vágyódsz is már válni e csömör világtól;

Adjatok hát egy hasas kancsót elénk,

mi szívvel szól hozzánk s nem tol el magától,

ülj ide békesség könnyűn le mellénk,

 

s vitassuk: – mi az erény, tisztesség, becsület.

Magunk maradtunk, most senki sem nevet

s mondjuk: – nem nyalunk talpat senkinek!

 

Későn akadtam versre, borra, barátra;

az évek keselyűk, már majdnem megettek,

mire reátok találtam, daloló szonettek.

 

Márton Zsolt

 

illusztráció: A Tempe-völgy Thessaliában

Legutóbb szerkesztette - Márton Zsolt
Szerző Márton Zsolt 57 Írás
nem vagyok senki, tarkómba mar, vagyunk így sokan , húz ez a dal