Borbarátok
/ irománykoszorúban /
Tisztelgés a századoknak
I.
Barátok, ha beszélni kezdenek,
kívül reked sok sűrű gondunk;
meleg szavunk kutyaként hentereg,
csendes az Isten, figyeli mit mondunk.
Csorog ránk az est, mint májusi lép,
mint felrúgott parázs, izzik fenn az ég.
biccent a nappal, szürke lova lép,
vonszolja az alkonyt, ölében az éjt.
Megfárad az idő, nyújtózik a tér,
miként pogány templommá e lugas,
– mint Arkádia* hegye véd-,
úgy változom s elhiszem talán,
hogy lehetek még vidám,
borús kedvű lapos hét után.
* Görög, hegyvidéki tartomány, a költészet hazája
II.
Borús kedvű lapos hét után:
mert mi az, mi itt maradt még?
Porladó reményű sivár hazán,
hol nesz nélkül közelít a vég;
Hol úgy élünk fosztott gyarmaton,
mint fogyó lángú gyertyacsonk.
Kihűlt hitünk, pénzünk vonaton
utazik Európa vállra vont
tátott szájú sötét zsákja felé.
Nem szűnik, üvölt, újra és újra
éled a kérdés: mikor lesz elég?
Agg ez a talány, előbb a pohár!
Ízleld e bort s míg hunyod szemed,
utak s egek nyílnak, mint fellegek.
III.
Utak s egek nyílnak, mint fellegek,
hát lépjünk túl gondjaink bővkörén,
a görög Tempe* vár, mert az nem lehet,
hogy a félsz magva hulljon körénk.
Mert van a Földön más szellem is,
mely tiszta s könnyű, mint a szél;
tétován úszik és talán már érzed is,
ha ketten összegyűlnek: visszatér.
Mert hány hiú volt már önzéstől áldozat,
ki már a lépcsők alatt elbukott és hány,
ki mázas csapdákon végül áthaladt?
Társra csak ott lelünk, hol a magány
és harag az asztaltól száműzött
és hol gyöngy bor is csordul talán.
*festői szépségű völgy Görögországban, az Olümposz és az Ossa
meredek lejtői közt; az ókori költészetben a tájképi szépség netovábbja
IV.
És ha gyöngy bor csordul, talán
e szent ital téged majd megsegít,
s oly szigetre visz, ahol béke vár,
s csermelyként kacagnak perceid.
Jöjj hát, gyere velem jó barát,
sok még, mit mondanék néked;
míg töltöm múlt esztendő jó borát,
figyelj reám s húzd idébb a széked.
Most mesélve mondom el: mi az,
melyért e Földön élned érdemes,
hol keresd s majd hol találod azt,
ki bíztat és szabadít sok hiába vágytól,
mert szemed botló fényéből látom,
vágyódsz is már válni e csömör világtól.
V.
Vágyódsz is már válni e csömör világtól,
melyben gyűlt kelésként keserít száz hamis;
Ne búsulj, hogy csak ennyi jár a mából,
hol az álság összelopott palotákban lakik.
Nézd házam ott a gerlés lomb alatt,
oly szépen megbújik s benne elfér
minden álmom, mi hozzám úgy szalad,
mint szoknyához a gyermek, hogyha fél.
Mért vágynék többre hát, hisz oly jól esik
megosztani véled e zöld zugot, ahol tudod,
hogy bársony szavad készpénznek veszik.
De e tájról is úgy kopik, fogy a legény,
mint asztalról e bor. De elég a beszéd!
Adjatok hát, egy hasas kancsót elénk!
VI.
Adjatok hát, egy hasas kancsót elénk,
s aztán, ha engeded, onnan folytatom,
hogy e hon fia, ha itthon meg nem él,
termő barázdánk helyett mért nyugaton
keresgél asszonyt, pénzt s új hazát?
Fürtökben távozik az átvert ifjúság,
mely már mást se lát, csak meddő vitát,
és hogy tömi zsebét a sok svihák.
Ha azt hiszed új és csak más bűne ez,
akkor most halkan mondom el neked:
országunkkal egyedül mi tettük ezt.
Nincs és nem is volt soha, a pénz szagától
különb veszély, itt hol a fül nem hallja már,
mi szívvel szól hozzám s nem tol el magától.
VII.
Mi szívvel szól hozzám s nem tol el magától,
azt, a hintett portól már látni sem lehet;
Oly sok lett itt a hős, a híres és a bátor,
kik hitetnék, hogy nem lopást lát szemed.
S mivel számon kérni őket nem lehet,
majd gőgösen elmagyarázzák neked,
hogy mennyire félre érted a helyzetet.
Csak nézel és egyszerűen nem hiszed,
hogy e zsíros földből csak annyi lesz tied,
mennyi a csizmád talpán nehezen megtapadt,
s a többit, ráadásnak, körmöd alatt is elviszed.
De köpjünk a politikára testvér,
idézzünk más, igazabb szellemet!
Ülj ide békesség könnyűn le mellénk!
VIII.
Ülj ide békesség könnyűn le mellénk,
körünkben szívesen szorítunk helyet;
s míg felvillan sok ezer régi emlék,
– mi befonja, már jócskán ősz fejed -,
addig a feljövő Hold alatt beszélem
meg veled, hogy kéne végre látnunk,
Ember s az Isten dolgait, hogy az értelem
gyümölcsét, végre a vakok elé tárjuk.
De tanítani mondd, ott hogy lehet?
Hol pénzt olvasnak s nem könyveket,
s a tanítót kiröhögi sok ostoba gyerek.
Tanítani szóval, nevelni példával lehet,
s a magunkfajta mondd, mit tehet, mint
hogy vitatja: – mi az erény, tisztesség, becsület.
IX.
S vitassuk: – mi az erény, tisztesség, becsület;
mily régimódi, unott és elcsépelt szavak;
úgy futnak s féltik alázott rongyos testüket,
mint üldözött bitangok, kiknek már nem akad
bor és dohány ezen a túlzsúfolt zsiványtanyán.
Tébolyt hirdet az új világ, az utolsó menedék
könyvtáram és hős szobám, melynek asztalán
sárguló lapok hirdetik az elmúlt nemzedék,
hogyan úszott át a fortyogó Styx* vizén.
A tudomány bedarálja a maradék emberit
s a bárány minden vasárnap vidám misén
alkuszik s rázza ökleit, ha a szeretet nem fizet.
Így lógok csillagok alatt, kereszt nélkül veled.
Magunk maradtunk, most senki sem nevet.
* Akheron, Püriphlegethon, Kókütosz, Styx : alvilági folyók
X.
Magunk maradtunk, most senki sem nevet
s megvádolnak majd, hogy a bortól jött
talmi bölcselet csak szemét, melyet
a szesztől gondoltunk két pohár között.
A szavak mögött majd hasznot és érdeket keres,
ki nem érti meg, hogy minket nem a gyűlölet,
csak az a tiszta, szép és jó szándék vezet,
hogy maradj el a nyájtól s olvass könyveket.
Gondold meg: harmincezer nap, több nem lehet,
inkább kevesebb, mit itt a Földön a szerencse
s az Ég, kegyesen, talán átnyújt majd neked.
A falánk perceket ha könyveknek szenteled,
akkor törvényed is az lesz, mint nekem;
mondjuk hát: – nem nyalunk talpat senkinek!
XI.
Mondjuk hát: – nem nyalunk talpat senkinek!
Itt, hol hízelkedőkkel van tele az emelet,
Ők úgy mondják: – kapcsolatokat építek –
rosszul csengenek avult elveid s a neved.
Ez mind nap szívta sárga csont, mit költők
hada ezer évek alatt csupaszra evett.
csak legyezzük a bűzt, de a régi fertőt,
cifra szavakkal lecsapolni nem lehet.
De szólnom kell – bár nem vagyok Cato,
a római jellem és erkölcs fő cenzora -,
mikor a nyálas sunyiság a munkától
megfáradt félisten gúnyáját ölti magára.
És e bosszantó roppant tömegben, csak
későn akadtam versre, borra, barátra.
XII.
Későn akadtam versre, borra, barátra,
mert vitt engem is a kapzsi szédület,
pörgetett, majd kihányt nagy sokára
s mire felkeltett a józan rémület,
a szenvedély lerágta életem szép rügyét,
s a vágyak máglyáján ellobbantak éveim;
Hogy gúnyoltam azt, ki szilárd ügyét
szolgálta s nem csüngött Erosz élvein.
S azt, ki este csendesen ágyba tért
és megvetette a züllött éjszakát,
azt mind-mind kinevettem én.
De magam, titkok tudójának hiába neveztem,
mert a könnyű nők sohasem szerettek,
az évek keselyűk, már majdnem megettek.
XIII.
Az évek keselyűk, már majdnem megettek,
mikor lankadó tekintetem felkúszott az égre,
hol a művészet múzsái kilencen henyéltek;
s a titkot, a múló ifjúságot, elengedtem végre;
Úgy hívott a költészet, a megnyíló Babylon*,
hogy nem bántott, nem vádolt, tanított és ápolt.
és jöttek a képek a falakon, első versek a papíron,
első barát ki hű volt, ki nem mondta, hogy kár volt.
Kinyíltak a gátak, melyek sosem voltak zárva,
s az új élet varázsa, úgy öntötte el a tikkadt,
meddőnek hitt vidéket, hogy a felsejlő árva
gondolat nem pusztába kiáltott szó maradt.
A szavakból gyógyító kristályok születtek,
mire reátok találtam, daloló szonettek.
* Akkád, jelentése: Isten kapuja
XIV.
Mire reátok találtam daloló szonettek,
elfolytak éveim a pletykás part alatt;
Egy üveg mellett néha még merengek,
a Varázshegy tanából mennyi is maradt.
Írók, költők kísérnek a maradék úton,
homlokom mögött utaznak velem;
Fülembe zengnek, játszanak a húron.
csendesen hallgatom s lehajtom fejem.
Nem haragszom már a vénülő világra,
hisz én is „az Élet féltett gyermeke” vagyok,
Aki végül nehezen majd belátja:
Az ember túlságosan előkelő a halálhoz;
mert az élet csírái mindig felderengenek,
Barátok, ha beszélni kezdenek
XV.
/ MESTERSZONETT /
Barátok, ha beszélni kezdenek,
borús kedvű lapos hét után,
utak s egek nyílnak, mint fellegek,
és ha gyöngy bor csordul, talán,
vágyódsz is már válni e csömör világtól;
Adjatok hát egy hasas kancsót elénk,
mi szívvel szól hozzánk s nem tol el magától,
ülj ide békesség könnyűn le mellénk,
s vitassuk: – mi az erény, tisztesség, becsület.
Magunk maradtunk, most senki sem nevet
s mondjuk: – nem nyalunk talpat senkinek!
Későn akadtam versre, borra, barátra;
az évek keselyűk, már majdnem megettek,
mire reátok találtam, daloló szonettek.
Márton Zsolt
illusztráció: A Tempe-völgy Thessaliában
Legutóbbi módosítás: 2015.01.25. @ 15:43 :: Márton Zsolt