Miért nem mosolygunk mi, magyarok?
Egy rádióinterjúban, egy szerencsés, de elsősorban tehetséges ifjú, aki huszonöt éves korára már mind az öt földrészt bejárta, az Antarktiszról hazatérve – ahol idegenvezetőként működött egy évig -, azt nyilatkozta, hogy a többi néphez képest az a legnagyobb baj velünk, magyarokkal, hogy nem mosolygunk. (Lehet, hogy ez az oka annak, hogy még nem döntötte el, hamarosan megszületendő gyermekét hol fogja felnevelni; de valószínűleg valamelyik nyugalmas, derűs nép pálmafái alatt, talán egy tengerparti szigeten.)
Mielőtt vitába szállnék általánosító megállapításával, el kell ismernem, hogy legalább felerészben azért igaza van.
Mert valóban nem mosolyognak a belvárosi közlekedésben résztvevő autósok, főként csúcsforgalomban, vagy amikor megpróbálnak parkolóhelyet találni, amely sem pénztárcájuk tartalmától, sem úti céljuktól nem áll túlságosan távol.
De ha ez nem is feltűnő, bizonyára mosolyognak a repülőgépeken, űrhajókon, és általunk még nem ismert repülő objektumokon utazók.
Lehet, hogy nem mosolyognak mindannyian a kis házakban élő nagycsaládok, a bérházakban, önkormányzattól megvásárolt vagy önkormányzati lakásokban lakók, vagy akiknek tartozásaik fejében eladják a fejük fölül a házukat, lakásukat, mert nem tudják kifizetni a monopolhelyzetben lévő közüzemi szolgáltatók által rájuk rótt, gátlástalanul emelt díjakat.
Ám az is lehet, hogy némelyek még képesek mosolyogni a kényelmes, csendes lakásokban, kertes házakban élők közül, ha békés családi légkörben kipihenhetik mindazt, amit házon kívül el kell viselniük.
Nem biztos, hogy mindig mosolyognak a NAV, a konkurencia és ezernyi kötelezettségük között vergődő vállalkozók, cégtulajdonosok, üzletemberek és üzletasszonyok, közalkalmazottak és kis fizetésűek – akiknek folyton számolniuk kell, ezért nem is érnek rá mosolyogni. De ha marad rá idejük, esetleg még képesek mosolyt hívni az arcukra a jól fizetett dolgozók, örökösök, milliomosok és milliárdosok, hazánkba szakadt külföldi örök-turisták és ingatlantulajdonosok, gyártulajdonosok, multi-man-ok; meg azok, akinek tevékenységi körében erre feltétlenül szükség van a sikerhez.
Továbbá – én úgy látom – szívből jövő örömben fürdik a bűnözők arca – hiszen egyre többen és egyre sikeresebben működnek országunkban; már külföldről is szívesen fogadják őket, akár állandó letelepedésre is. Aminek persze nem örülnek az áldozataik, akik – természetesen – szintén egyre többen vannak (- ők nem külföldről érkeznek, még a legabberáltabb mazochisták sem -), úgyhogy lassan már mindenki fél mindenkitől. Hiszen tapasztaljuk, hogy a legprofibb bűnözőket arról lehet felismerni, hogy egyáltalán nem lehet felismerni őket.
Mosolyognak a rendőrök is – nem az irigység beszél belőlem -; hiszen ők is egyre többen vannak, a feladatuk is egyre több és változatosabb – és ez egy hivatás, tehát nyilván szeretik a munkájukat.
Örülnek és mosolyognak a kábítószer-kereskedők – beleértve az elektronikus: média- és művészi alkotás- típusú kábítószerek kereskedőit, mert egyre mosolytalanabb kis hazánkban sokan már nem látnak más megoldást életük élhetőségére, mint a legkülönbözőbb kábítószerek fogyasztását.
Ugyanezen okból görbül fölfelé szájaszeglete a mértéktelenül gyarapodó és sokasodó papoknak és mindenféle vallások, áltudományos életfilozófiák hirdetőinek, akik segítenek nekünk elérni, hogy jelenlegi „rövid és nyomorúságos” ( – mintha ez törvényszerű illetve megváltoztathatatlan lenne! -) életünk helyett, egy másikra koncentráljunk. Vagy régi személyiségünket hajítsuk ki az ablakon, és útmutatásaik szerint éljük valaki másnak az életét.
Az már az arányok (vagy a selective listening hiánya) hibája lehet, hogy a boldog ifjú, akinek mosolya a rádión keresztül is példamutatóan hatott, egyáltalán nem találkozott mosolygó honfitársakkal.
És – ha ez nem is látszik rajtam – mosolygok én is, mert csak ez az egy életem van; és nem hagyom, hogy bárki vagy bármi elvegye tőle a kedvem.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: Bogár Gábor
