Vele mondom ki a csöndet.
Mert nincs csönd. Így vagyok,
hangtalan a zajló élet,
éjszakák, nappalok.
Mégis a szóban bízok, mely
kívülről hangtalan.
Kijátszani – ezért köztem
s a világ közt a harc.
Ámde belől! Dallam-csodák!
Csillagom megremeg:
hangoknak éjszakájából
sorstársak intenek.
Sokféle a tőlük-viszony
ki nálam teljesebb,
s érzem az elvisel-határt,
de él a tisztelet.
Tudom, bánthatnak a zajok,
szóhiány is epeszt.
Itt is, ott is – és ki tudja
melyik nagyobb kereszt.
Legutóbbi módosítás: 2014.10.01. @ 09:02 :: dudás sándor
