Vandra Attila : Fekete hegyek közt 6/3. Találkozás a légkondikkal

A Plitvicei Mennyország után folytatjuk az utunkat a fekete hegyek országa felé.

3.               Találkozás a légkondikkal

 

A fürdés miatt kissé megkésünk, így Hutovo Blato meglátogatását elnapoljuk. Ugyanott jövünk vissza másnap Mostarból. „Majd holnap…” Boszniában az életszínvonal messze alacsonyabb, mint Horvátországban. E következtetésért még ki sem kell szállnunk, a házak mérete, kinézete árulkodó. S nem a tengerparthoz hasonlítok, láttuk a horvát „vidéket” is. A tisztaság is hagy kívánni valót maga után. Az aszfalt nem rossz, de… Ami pedig a közlekedést illeti, a szabályok, főleg az előnyszabályok elégé fakultatívaknak tűnnek. Ez már igazi Balkán.

Eszter jóvoltából kétszer körbejárjuk a várost, amely nem épp kis falu, amíg megtaláljuk a címet, amely előtt már egyszer elhaladtunk. Szállásunk szerencsére a Bulevardon van, az egyik főutcán. A GPS nem igazán ismeri Mostar térképét. Szállásadónk, Hussein kedvesen fogad, a szobák minősége ellen semmi kifogásunk nem lehet. Az udvaron egy lugasban fogyaszthatjuk el saját vacsoránkat. Utána még elbeszélgetek vele terveinkről, s mivel a Karabezgova mecset egyik célpontunk, az illemszabályokról is kifaggatjuk. Nem akarunk valamely muzulmán előírást megszegni. Megnyugtat, a lányoknak sem kell elfedni csupasz testrészeiket, mint például a Meteora kolostoraiban. Ez nagyon meglepő, igaz, amíg ideértünk nem láttunk egyetlen csadoros nőt sem. Nem vagyunk se Iránban, se Szaud-Arábiában.

Az úton sok félkészen abbahagyott ház vonta magára figyelmünket, s bizony — bár még keveset láttunk a városból — Mostar ostromának hegei még nem „gyógyultak” be az épületeken. Így Husseinnek szegezem a kérdést:

— Hogyan viszonyulnak egymáshoz a háború után az emberek?

— Mi egymás között már békét kötöttünk, csak a politikusok… — tesz egy sokatmondó mozdulatot. Nem faggatom tovább.

Hajnalban érces, fémes zajra ébredek. Mi a csuda lehet ez? Nem tudok rájönni. Úgy tűnik, e rejtvény megfejtése nemcsak az én ambícióm, mert családom többi tagja is gyakran néz a zaj irányába. Végül egyikük kijelenti, nem túl határozottan:

— Madarak…

— Kizárt! — tromfolom le. Ez a varjúkárogásnál is rondább hang. Mintha fém fémen súrolódna. Valami elromlott propeller, ami érintkezik a fémvázzal… Végül az egyik légkondira gyanakszom. Már-már sikerül erről meggyőznöm családomat, amikor egy másik irányból is felhangzik.

— Itt minden légkondi meghibásodott? — ébredezik bennem a gyanú. Majd hirtelen leesik a tantusz. — Kabócák! — Elő a Nikont, amelyiknek kétszázas objektívjét messzelátónak is szoktam használni — hiába. Mindenesetre, ha bogárzenéről van szó, én maradok a tücskeinknél. Azok igazi zenészek. A légkondi viszont kitörölhetetlenül bekerül a családi zsargonba a vulgáris kabóca helyett.

Három euróért már kérünk reggelit, mellé jöhet a török kávé, a ház ajánlata, már ingyen. Jó erős, kiváló minőség, nekem szerencsém is van, mert zaccot sem kapok hozzá, az a nejemnek jut. Fizetéskor Hussein elfogadja kiegészítésül a maradék kétszáz kunánkat is, amivel addig spóroltunk, míg megmaradt. Ő is a kerekítés híve, akárcsak a horvát benzinkútnál, ahol vettük, no persze saját javára. De hát mi szabadulni akarunk kunáinktól, így „Ez van, ezt kell szeretni” álláspontra helyezkedünk. A fölösleges váltogatás három eurónkba került. A többit euróban fizetjük, simán elfogadja a konvertibilis márka helyett, amelynek színét sem látjuk boszniai tartózkodásunk alatt. Becsomagolunk Ceedybe, „akit” a parkolóban hagyunk, és elindulunk várost nézni Hussein utasításai szerint. Az óvárosban aztán rádöbbenek, a már többször is hallott „Stálingrád” valóban Stari Grad, vagyis óváros, és szláv szókincsem újabb szóval bővül: stari = öreg. A „grad”-ról eddig is tudtam, hogy várost jelent.

Némi fényképezkedés után az 1992-ben lebombázott, majd újjá épített híres Stari Most, vagyis a Neretva öreg hídjánál, elmerülünk a souvenirek közt. Én egy idő után lefújom e tevékenységet, aggódva a további programért. Kiderül, a mecseteket nem lehet csak úgy meglátogatgatni, az elsőbe nem engednek be, de az öreg kerberosz valahogy megérteti velünk, miként találunk el egy dzsámiba, amelyik viszont nyitott a látogatók számára. Ahhoz át kell mennünk a Tito hídján, mellyel nem kívánunk fényképezkedni. S nemcsak neve miatt. Megtaláljuk a dzsámit, belépti díj nincs, de a fényképezés tíz euró.

— Süssétek meg! — jelentem ki magyarul, annyit nem adok érte, és a Nikon kinn marad. A szandálunkat viszont le kell venni. Benn megértem, miért. A berendezés egyszerű, nem díszes, bútorok, padok nincsenek, se képek a falon. Ez meglep, mert egy keletiesen túldíszített (legalábbis az én ízlésem szerint) belsőre várok. Létezik egy szószék, amiről az imám beszélhet a hívekhez, és az egész belrész perzsaszőnyegekkel van tele. Ezeken imádkoznak Allahhoz, a földre borulva. Nincs talpalatnyi csupasz hely. Hát igen, ide tényleg sáros lábbal belépni… Nem csodálom, ha Mohamed megtiltotta. Husszein is levette a lábbelijét, ha saját lakásába lépett.

A Neretva völgye úgy tudom, gyönyörű, de azt már kihagyjuk. Még egyszer megcsodáljuk tiszta vizét, kékeszöld színét, majd elbúcsúzunk tőle. Irány Blagaj, a Buna forrása. Ingyen látogatható, de a parkolásnak megkérik az árát. Szerencsére euróban is lehet fizetni. Mindenhol elfogadták konvertibilis márka helyett. Az átszámolás könnyű, két KM egy euró. E pénznemnek érdekes a története. Amikor Bosznia-Hercegovina levált Jugoszláviáról a délszláv háború idején, hogy pénzügyileg is függetlenedjenek, a bosnyákok a német márkát fogadták el pénznemként. Aztán a márkából euró lett, itt viszont a márka maradt…

Blagaj Európa legbővízűbb forrása. Másodpercenként harmincnyolc köbméter víz tör elő a szikla alól, amely alig néhány méter után kis vízesésbe torkoll. A Buna talán nemcsak Európa, hanem lehet, a világ egyik legrövidebb folyója. Hossza mindössze kilenc kilométer. Számomra némileg csalódás, mivel a Waikoropupu Springshez hasonló látványra számítok. A víz nem annyira kristálytiszta, mint ahogyan várom, inkább áttetsző, mint átlátszó. Szó se róla, egyedi látvány, amint egy hatalmas szikla tövéből folyó tör elő. Összehasonlításként, az Olt, ahol a Dunába ömlik alig ötször bővízűbb. (Az Olt hozama, ha jól emlékszem 180 m3/s)

Szorgalmasan öntjük le torkunkon a friss forrásvizet, megtöltjük termoszainkat, ugyanis negyven fokot mutat a hőmérő. (Szerencsére Ceedyben van kabóca, akarom mondani légkondi.) Ezt addig végezzük buzgóan, amíg Ákos meg nem lát egy úszkáló galambszart a vízben. Ugyanis a sziklafalon, ahol a Blagaj kitör a föld alól, százával laknak a galambok. Fúúúj!

Hussein lebeszélt a Hutovo Blatóról, pontosabban felhívta a figyelmünket, e „fotóparadicsom” csalódás lehet az év eme szakában. Ugyanis ott rengeteg a madár a költözés idején. Itt állnak meg megpihenni a gólyák, darvak, stb. Ne vegyük készpénznek, amit mond, hiszen hosszú évek óta nem járt már arra, tudtával elsősorban horgászok járnak oda. Nem akarunk úgy járni, mint az a külföldi (azt hiszem amerikai) turista, aki a Duna-deltát élete legunalmasabb kirándulásának titulálta, hiszen madarat látni jött ide, de még írmagjukat sem látta. Novemberben… Úgy döntöttünk, felírjuk az elszalasztott látványosságok listájára a rastovačai cseppkőbarlang és a bihaći vízesés mellé, mert több, mint háromszáz kilométer van még előttünk. Így inkább, szintén Hussein tanácsára, nem a tengerparton megyünk Budva felé, hanem a helyek közt, ahol nincs forgalom.

Jóslata beválik, autót alig látunk, az aszfalt minőségére nincs panaszunk. Csak… Eszter tájolódik el, s kijelenti, szerinte a sziklák közt alpinistának neveztük ki Ceedyt. Nem ismeri az utat. Térképünk nincs… Nekem gombóc nő a torkomba. Több tíz kilométeren át nem érintünk lakott területet. Miből is lehetne itt megélni? A környék sivatagi. Csak tél-túl egy-két szárazságtűrő bokor. A csupasz sziklák olyan benyomást keltenek, mintha az ország építőtelepeinek fölöslegesen elkészített betonját ide hordanák. A sziklák sütnek a naptól felhevülve, az lenne a csoda, ha itt bármi is megteremne. Egy adott pillanatban fennsíkot pillantunk meg a hegytetőről. Olyan sima, mintha vasalóval egyengették volna ki. Egy folyó medre is felbukkan, s mezőgazdálkodás folyik ott, falu is látszik. Hihetetlen… A hegyek jellege nem változik sokat, bár egy északi hegyoldalt bokorerdő fed. Ahogyan közeledünk, egyre jobban láthatóvá válik a belőle felszálló füst. Erdőtűz… Remélem, nem ott kell áthaladnunk… Szerencsénk van. Nem kell visszafordulnunk, mert benzinünk se lenne elég. Ám a következő kanyarban csak azért nem vágódunk hanyatt, mert az autóban ülünk. Szerbia zászlaja. Hol a francban vagyunk? Gyors memory scan, szaporán próbálom feleleveníteni Balkán jelenlegi térképét, amelyen Szerbia ugyancsak messze van onnan, ahova képzelem magunkat. Amint közeledünk, láthatóvá válik egy üdvözlő tábla is. Szerencsére nemcsak cirilles szerbül, hanem angolul is írja: „Welcome in Republica Srpska” Az még biztató, hogy nem Szerbiába, hanem Szerpiába érkeztünk. Határőrség nincs… Ja, persze, ez akar lenni a Bosznia-Hercegovinai Szerb „Köztársaság”, amely hivatalosan nem létezik. Nagyjából öt kilométer után, a semmi közepén útszéli fogadóra találunk. Nem kockáztatom a délszláv tudásomat, hátha azóta horvátosan ejtem ki a szavakat, de megnyugtató, hogy angolul tudnak, illetve azonnal hívnak valakit, aki tud. Jó úton járunk. Már egy ideje jó volna ebédelni, hiszen késő délután van, de a többieknek nem bizalomgerjesztő a hely. Nem értem igazán miért, de 3:1, így tovább autózunk Trebinje felé, most már annak tudatában, hogy nem lehet eltévedni. Eszterbe beprogramozzuk a vendéglőkeresést (ugyanis Trebinje előtt néhány kilométerrel Eszter felfedezi az utat, amelyen utazunk). Amint a városba érünk, meg is állunk az első kijelölt helyen. Vendéglőformának nyoma sincs.

— Restoran? — kockáztatom meg, miután már a harmadik megkérdezett sem ért angolul. Kapok válaszul egy, a központba mutató mozdulatot. Sajnos parkoló is kellene. Nos, ezt a várost se az autóforgalom megjelenése után tervezték-építették fel. Keskeny utak, megállni tilos táblák, ami parkoló, az tele. Végül felhajtunk a járdára. Ákos talál egy vendéglőt, ahol azt mondják neki, hagyjuk nyugodtan az autót, ahol megálltunk. Nekem egykori horvátországi kalandunk jut eszembe, amikor Ceedynek hűlt helyét találtuk, mivel fél méterrel közelebb volt a zebrához a megengedettnél.

— Ne parázz annyit! — bátorít a fiam, én pedig megállapítom, kezd Tamási szépirodalmi, ékes erdélyi magyar nyelve helyett pesties tájszólásban beszélni. Adrenalinszintem akkor nő még nagyobbra, amikor meghallom a pincérhölgy angol tudását. Visszamegyek az autóhoz, még ott találom. Ennek annyi az előnye, hogy felfedezem, nem zártuk be, és nem élesítettük a riasztót. Benne laptop, két fényképezőgép, irataink, és „némi” pénz. Jó hogy más nem fedezte fel. A családra gondolok. Hajjaj!

Miközben visszafele tartok, megfordul az eszemben, hogy a kétszemélyes „mixed grill” remélem nem magyarországi adag. Előérzetem beigazolódik, egyből négyen is jóllaktunk volna. Kettőt rendeltünk. Felcsomagoltatjuk. Ceedy pedig épen, nem vitték el a tilos parkolásért. Sőt, fel se törték. Mielőtt elindultunk, a Magyar Külügyminisztérium honlapján azt olvastuk Bosznia-Hercegovináról, nem épp biztonságosak az itteni viszonyok. A határon aztán végleg megnyugodhatunk, hiszen taposóaknába sem léptünk, mert állítólag még sok van ebben az országban. Ha már szinte naponta kerülnek elő Magyarországon világháborús bombák…

 

 

Legutóbbi módosítás: 2014.08.15. @ 09:47 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 746 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.