Lehunyod szemed. Egy nap. Két nap. Az idő megáll a parton. Homlokod mögött összeérnek az álmos tengerek. Arcodon folyók áradnak idegen világokból. Hiába kereslek. Visz az ár. Körbevesz az iszonyatos sötét. Számolom a lélegző fákat. Angyalarcú madárkám merre vagy?
Várlak, a végtelen ég alatt, hol fércelt, hajnali takarón lobban a nap, hol nincsenek törvények, égig érő vaskapuk. Csak te és én.
Álmod szelíden nyílik a fényre, nehéz illatú reggelek fái közt lopakodik az ébredő nyár. Gyere közelebb, ma a delet harangozó nappalok mesélnek. Dorothy-ról, a sárgaköves útról, a szárnyakról, a szeretetről, Kishercegről, a reményről, hogy a hősök miért lesznek angyalok, és az angyalok miért nem lehetnek hősök. Ne sírj. Látod, a tómély égen madarak úsznak. Szabadak. Lehull róluk a tegnap. Könnyűvé válik egy pillanatra minden földnehéz gondolat…
Hajadba kapaszkodik a cifra szél. Felkap. Elejt. Kiömlik a táj. Vihar utáni csendomlás. Szívemet megzörgetik a hideg kövek. Lassul a mozdulat. Angyalarcú madárkám merre vagy? Miért késnek a szavak? És Isten… merre jár?
Álmodlak. Magamnak. Rólad suttognak a fák. Kibomlasz a levelekből. Kihűlt fényeket tartasz tenyeredben. Nekem adod az időt. Arcodat betakarja az éjszaka. Szívedben fészket ágyaz a világ. Nyakamba kapaszkodik dacos hangod. Nem enged. Tartom. Nem engedem.
Ne menj még.
Nem megyek. Hisz én mindig ott vagyok, ahova álmodjuk magunkat…
Egy nap. Két nap. Napkeltétől napnyugtáig szememben tükröződsz. Hiába a távolság. Tépett felhők között életünk halk utazás. Szanaszét hagyott mesékben bolyongsz. Visszafordíthatatlan időket rejtesz zsebeidbe. Hideg kavicsok. Puha mohák. Ismeretlen fák, zsibongó, gyermekarcú emberek. Kettétépett életek. Édesek. Mostohák.
Lehunyom szemem. Egy nap. Két nap. Szuszog a föld lábunk alatt. Csak a nyár késik a sűrű lombok között. Sáros utak hátára simul a szigorú csend. Félbehagyott rajzokon sír a fekete-fehér nyár. Sarokba hajtogatott rend. Egymásra dőlve, kócos percek várják a holnapot. Üvegszemükkel engem figyelnek. Ismerős falak. Illat. Mozdulatlanság. Hiány.
Csonka ma a hold az összegyűrt égbolton. A lélegző fákat számolom. Egy nap. Két nap.
…még hány virágzás, s mennyi lombhullás a világ…
Miért késik a holnap? És Isten… merre jár?
Legutóbbi módosítás: 2014.07.11. @ 18:17 :: Szilágyi Hajni - Lumen
