Bogár Gábor : Laposkúszásban jött a hajnal

 

 

 

Laposkúszásban jött a hajnal  ( Pribék Anitának )

 

 

 

 ,amikor a Föld légkörében megsokasodtak a mélységek,

                  és a hegyek tetejéről elfogytak a csúcsok,

              a kétlábú és a négylábú lények

    az elme épületének egyazon istállójába terelődtek,

    s a retinán már csak egyetlen zsúfolt kép módosulgatott,

    a tüdőbolyhokról eliramlott a maradék levegő, és

                                                   elfogyott a sóhaj a számból,

    amikor már félig vakon tapogatóztam

        a megvilágosodás mindent, egymást is elhomályosító

                                      hideg fehérségű fénypászmáiban,

    amikor már jobb volt vízszintesen,

        és a párhuzamos vonalak is távolodtak egymástól

                                                 a távolság függvényében,

    amikor úgy éreztem, hogy létem az időben

                                                   már csak lassú zuhanás;

    a teljes kiábrándultság, elidegenedés és befelé fordulás

apró, és mindent betöltő félelmekből épült gránit-burkán

áthatolva ért hozzám,

elhitetve velem, hogy képes összekötni bennem a múltat

a jövővel, hogy mégiscsak lehet értelemcsöppeket és

céláramlatokat keresni a képtelen rendetlenség eseményzuhatagában,

hogy érdemes kinyitni a szemem, akkor is, ha fáj, és sóhajtani,

akkor is, ha nem hallja senki, és észrevenni azokat a lényeket,

akik igazságtalanul sínylődnek az elme szűk karámjában –

mert legalább egy valaki van, akihez semmi sem köthet hozzá,

és akitől semmi sem választhat el, mert most már egy másik

naprendszer leghidegebb bolygólyán sem fázhatnék,

s nem lehetnék többé egyedül

 

 

                                                                  

 

 

Legutóbb szerkesztette - Bogár Gábor