Laposkúszásban jött a hajnal ( Pribék Anitának )
,amikor a Föld légkörében megsokasodtak a mélységek,
és a hegyek tetejéről elfogytak a csúcsok,
a kétlábú és a négylábú lények
az elme épületének egyazon istállójába terelődtek,
s a retinán már csak egyetlen zsúfolt kép módosulgatott,
a tüdőbolyhokról eliramlott a maradék levegő, és
elfogyott a sóhaj a számból,
amikor már félig vakon tapogatóztam
a megvilágosodás mindent, egymást is elhomályosító
hideg fehérségű fénypászmáiban,
amikor már jobb volt vízszintesen,
és a párhuzamos vonalak is távolodtak egymástól
a távolság függvényében,
amikor úgy éreztem, hogy létem az időben
már csak lassú zuhanás;
a teljes kiábrándultság, elidegenedés és befelé fordulás
apró, és mindent betöltő félelmekből épült gránit-burkán
áthatolva ért hozzám,
elhitetve velem, hogy képes összekötni bennem a múltat
a jövővel, hogy mégiscsak lehet értelemcsöppeket és
céláramlatokat keresni a képtelen rendetlenség eseményzuhatagában,
hogy érdemes kinyitni a szemem, akkor is, ha fáj, és sóhajtani,
akkor is, ha nem hallja senki, és észrevenni azokat a lényeket,
akik igazságtalanul sínylődnek az elme szűk karámjában –
mert legalább egy valaki van, akihez semmi sem köthet hozzá,
és akitől semmi sem választhat el, mert most már egy másik
naprendszer leghidegebb bolygólyán sem fázhatnék,
s nem lehetnék többé egyedül
Legutóbbi módosítás: 2014.07.11. @ 19:46 :: Bogár Gábor