Király Attila : A szivárvány csókja

Az életnek léteznek olyan íratlan törvényei, melyeket egyszerűen nem lehet és nem is illik megszegni. Illetve mégis, te megteheted. Úgymond megengedheted magadnak. Desszert. Tejszínhab, amit le akarsz nyalni a tortáról.

Ki vagy te, hogy mindent megtagadj magadtól, nem igaz? Túl feszes a világ ránk boruló hálója. Már-már fojtogat. Kiveri a biztosítékokat, hogy szinte már belekékülnek, és mire adnak garanciát azok? Csakhogy az árva perc törékenységéért cserébe — ami viszonylagos időtartam, hiszen utóhatásaival akár hosszabb időszakot is felölelhet életedből — utólag jössz rá, hogy annyira mégsem érte meg. Ezzel egy időben és tétovázásodat látva, az ördög szélsebesen telepszik oda a válladra. Megsimogatja, csókot lehel rá, és lelkesen, bár finoman el is kezdi rángatni, hogy: de igen, és hogy az milyen jó lesz neked!

Neki biztosan, hiszen abban a minutumban máris a lelkedet akarja megkaparintani. A pillanat saját libabőrébe borzong bele. Nem is sejteni, mikor és honnan indult ki. Csak kúszik végig a hátadon, belecirógat a nyakadba, sejtelmes pihéidbe csiklandoz, játékosan a fülcimpádba harap, lesiklik a melleidre, ahol a tavasz évszaktól függetlenül bimbózik már, és tovább zuhan, végleg elveszve combjaid és csípőd hullámaiban.

Már rég összemosódott, hogy ki a férfi és ki a nő, mikor melyik lélek. Ez egy másikfajta lélekvándorlás. A fény és az árnyék huzakodik rajtad, benned. Örökös harc ez. Tisztán oly kevesen élik túl. Lelked kapuja combjaiddal keveredik éles vitába. Míg az egyik már készségesen nyílna — és ebben ajkaid is a segítségükre sietnek —, a másik tovább is zárva maradna. Ördögöd van.

Aki a biztos győztesek nyugalmával ringatja el gondolataidat, altatja el veszélyérzeted. Halk sóhaj száll fel belőled, piciny őrangyalka. Megvívni indul érted. S ha még ő sem volna elég, akkor jusson eszedbe, a lélek egyik kapuja az ölelés. Tárd hát ki két karod, és máris megláthatod nyíló szárnyait. A benned lakó többi őrangyalt ereszted ki vele, segíteni. A Mennyország szívdobbanásaiként dördül meg feletted az ég, és üzenete igazgyöngy: a szeretet a legjobb villámhárító.

Döntesz. Hess innen! Aztán csak tovább peregnek a képkockák. Ölelésed célt téveszt, és te minden élettapasztalatod ellenére odaadod neki. Magadat. A szivárvány megöleléséért cserébe, túl magas árat kéne fizetni, hiszen ezért az érzésért, örök zálogként, ő a legnagyobb értékeinket kérné el. El is kéri. Szemei tükörtermében sétálsz vele kézen fogva, hajának illata orrod emlékfalára vési fel magát, és úgy őrzi meg emléketek, mint a hieroglifák. Előtted áll oly bájosan, hogy már-már csókja édesen édes ízét érzed az ajkaidon, felhevült ölelésének testét, annak édesen sós hangulatát bőröd pórusaiban, és joggal érezheted, hogy beköltöztetek az örök mámor lakosztályába, mely a Pillanat palotájának legeslegdrágábbja. Csókjának láthatatlan vámpírfogaival menthetetlenül örök rabjává fertőz.

A Szivárvány csókja nem ér meg annyit, hogy érte mindent feladj. Ez csak abban tudatosodik igazán, aki már megízlelte, és tudja, hogy kit, mit veszített vele, no és cserébe mennyit is nyert. Gondolj csak bele! Meddig is látsz egy szivárványt? Na, látod. Annyit is ér. Mindent kockára teszel érte, cserébe mindent elveszítesz, ami valódi érték.

Később, amikor ruháit felkapkodva, tőled lábujjhegyen távozva, visszalopja belőled varázsát, te pedig kijózanodva, palota helyett a világ végén felébredve, csak lelked horpadásait tapogatod, akkor érezheted meg csak igazán, hogy mi is a valóság: míg ő egy fekete szárnyú ördögi angyal, te csupán halandó emberből vagy.

Hál’ Istennek még működik saját belső tűzoltórendszered, és van remény a túlélésre. A könnyeid azok, a maguk szerényen sósan édes ízükkel. Gyógyító őrangyalaid.

Ismerem Szivárvány csókjának ízét. Ha találkozol velem, és mélyen a szemembe nézel, legbelül megláthatod. Ott lobog a titokzatos láng, mely nem ereszt, fogva tart, mint egy húsevő virág.

Az angyal már régóta harcol értem, ezért Te nagyon vigyázz magadra, ha én nem is tudtam.

 

 

 

(valamikor „egy távoli galaxisban”)

 

Legutóbb szerkesztette - Király Attila
Szerző Király Attila 84 Írás
1967. szeptember 17.-én, vasárnap hajnal előtt születtem a volt királyi főváros, Esztergom kórházában. Anyai ágon Fekete erdei német és bajor, apai ágon palóc vér csörgedezik az ereimben. Édesapámtól a Király, míg édesanyámtól az Attila nevet kaptam, így lettem magyar. Kis kitérőtől eltekintve többnyire a Duna jobb partján fekvő Nyergesújfalun élek. Kisvárosom északi pereme a trianoni gúnyhatár...ezért folyton honvágyat érzek országomban a Hazám iránt. Tanulmányaimat is itt kezdtem a helyi általánosban, majd a vegyipari szakközépiskolában folytattam, de úgy is fogalmazhatnék, hogy itt szabotáltam, mivel a mesék és a regények sokkal inkább érdekeltek, mint a tananyag bizonyos részei. Eddig két gyermekem született, Anna és Tamás. Jelenleg mindketten egyetemisták. Nem is kívánhatnék jobb gyerekeket magamnak. Versek írásába 14 éves korom körül fogtam, de ez csak amolyan első szárnypróbálgatás volt, amelyet a nagybetűs élet taposómalma hamarjában kerékbe is tört. Nem vagyok szolgalelkű, ezért nem szívlelem a láncokat, hiába csörgetik azt mások oly lelkesen. Közben eltelt több mint 30 év, mely alatt néhányszor élve reinkarnálódtam. Közelebbről tanulmányoztam a női lélek működését, és a politikát, melyek során, következtében életem időnként váratlan fordulatokat vett. Hordozok néhány kitörölhetetlen tetoválást a lelkemben, fejemben pedig a hagyományos mellett a női-magyar szótár egy halványabb kivonatát. Ahol a mások határai véget érnek, nagyjából ott kezdődnek az enyémek. Élő könyv vagyok, aki saját megírását érleli magában. Ha akarattal bántasz, a te lapod kitépődik, és én örökre becsukódom előtted. A versekről úgy gondolom, hogy nem én írom őket, hanem ők íratják magukat velem. Az én felelősségem az, hogy ez minél magasabb színvonalon történjen meg. Tartok vele valahol.