Vajdics Krisztina : Vakáció

Nyomtatás

Végre kitört a vakáció! Dórit ez a hír minden nyáron boldogsággal töltötte el. Reggel mindig jó sokáig aludt, délután pedig kisétált az utcára. Lófrált egy kicsit, vagy leült a ház előtti padon s nézelődött. Általában hozzácsapódott Sanyi, a szomszéd fiú. Ráragadt, nem tudta levakarni. Most is ott nyomta a dumát mellette. Ő nem is figyelt, papucsával a járdát simogatta, aztán felpattant, s elindult.

Nyolcadikos nagylányként félig felnőttnek érezte magát. Szülei állandóan dolgoztak, ő többnyire egyedül lézengett a kis, negyvenkét négyzetméteres lakásban. Minden nap várta valaki a padon, vagy felfüttyentettek hozzá az utcáról, ő pedig álmosan, kócosan kukkantott ki.

— Mikor jössz le? — érdeklődtek fennhangon a srácok.

— Nem tudom, majd ha felébredtem! — kiáltotta, s visszabújt a szobába.

Nagymama megmondta, hogy egy ilyen szép kislány ne járkáljon fura figurákkal, mert nem látszanak megbízhatónak. Nem vitatkozott vele, hiszen szerette a nagyit, de azért mindig lecsattogott a ház elé a papucsában.

Most felpattant a padról, egy gyors „sziát” dünnyögött a srácnak, felszaladt a bizonyítványáért, s mivel eléggé megéhezett már, elindult a nagyihoz, aki nem messze lakott tőlük. Terike boldogan nyitott ajtót.

— Kislányom, de jó, hogy látlak! Finom ebédet főztem, ugye kérsz?

— Hát persze, hogy kérek! — susogta Dóri, s a konyhába indult. Nagyi konyhája mindig tisztán, üdén ragyogott, és legtöbbször finom süteménytől illatozott.

— Imádom! — jelentette ki a lány lelkesen, amikor felkapta a fedőt, és beleszagolt a lábasba.

— Na, akkor egyél, gyermekem! — kérte boldogan a nagyi. — No, és milyen lett a bizonyítvány? — érdeklődött kedvesen.

— Itt van, nézd meg, szerintem rendben van — mondta mosolyogva Dóri, és kihalászta a szék karfáján lógó tarisznyából a bizonyítványt.

— Ez igen! Kitűnő! Gratulálok! Ügyes vagy, kislányom! — dicsérte Terike, majd, miután Dóri bekanalazta az ebédet, süteménnyel kínálta.

— És a fiúkkal mi a helyzet? Remélem, már nem lófrálsz azokkal a fura alakokkal, akikkel nagyapád szokott látni?

— Néha — válaszolta Dóri, és bemajszolt még egy süteményt. — Nem olyan gyakran. Valakivel lenni kell, nagyi! — tette még hozzá ironikus hangnemben.

Terike arca kissé elborult, majd megsimogatta a nagylány fejét.

— Értem én, galambom, értem én! — mormolta, csomagolt egy kis sütit estére, és gondterhelt tekintettel engedte útjára a leányzót.

Dóri kisétált az ajtón, ismét az utcán találta magát. Végre már nem érezte olyan üresnek a gyomrát, mint reggel, így kicsit jobb kedvre derülve baktatott. Erősen égetett a nap, céltalanul lófrált a városban, míg egy húsz éves forma fiú meg nem szólította:

— Hová lesz a séta, szép hölgyem?

— Csak úgy, valahová — válaszolta Dóri hetykén.

— Akkor elkísérhetlek? Munkát keresek, de nincs, úgy néz ki, nem is lesz… a szüleim nyaralni mentek, ráérek — mondta a fiú, Dóri unottan bólintott.

Ezután ketten bandukoltak tovább a fénylő aszfalton, a fiú csak hümmögött és mohón falta a süteményt. Nem sokat beszélgettek, csak úgy mentek, mentek… Néha leültek egy padra, a fiú rágyújtott, majd a telefonját nyomkodta, nézegette.

— A közösségin vagy? — érdeklődött egykedvűen.

— Hát persze, mindenki ott van, aki számít, nem?

— De. Akkor bejelöllek, várj!

Megfogta a lány kezét, megpuszilta az arcát. Pötyögött valamit a telefonjába, majd diadalmasan kijelentette:

— Na, már kapcsolatban vagyunk. Be is írom, igazold vissza!

— Oké! — kiáltotta derűsen a lány, örült neki, hogy végre történik vele valami.

Készítettek magukról egy közös fotót, bár kicsit homályosra sikeredett, de azért rögtön megosztották egy boldog vagyok szmájlival együtt. Ezután már csak ültek a padon, és azt számolták, hány lájkot kapnak.

— Ez igen, nem is gondoltam volna, népszerűek lettünk! — vigyorgott a fiú, majd egymás kezét fogva, Dóriék háza felé sétáltak.

— Felmehetek? — kérdezte a kapuban a fiú, Dóri kicsit elbizonytalanodott. Szerencsére az anyukája éppen akkor ért haza, mivel ő is látta a kiírást a közösségi hálón. A fiú szélsebesen kihátrált a lépcsőházból, Dóri pedig csak hebegett-habogott.

— Holnap elviszem a kulcsot, ki sem léphetsz az utcára! — förmedt rá szigorúan az anyuka, amikor felértek a lakásba. Becsapta az ajtót, Dóri pedig duzzogva vonult vissza a szobájába. Szomorúan törölte a fényképet az oldaláról, aznap már csetelni sem volt kedve. Este csak egy szomorkás üzenetet küldött a fiúnak: „Bocs, de anya nem engedi.”

„Vettem!” írta a fiú telefonjáról, s ijedtében még a bejelölést is visszavonta.

Dóri bánatosan aludt el. Másnap édesanyja megint nagyon sietett, szerencsére sok dolga közepette, a nagy rohanásban elfelejtette az előző napi affért, így aznap is minden ugyanúgy kezdődött, mint máskor. Reggel, üres lakás, utca, pad, húsz éves forma fiú, telefon, de a hálón semmi mozgás.

Ez a nap már nem ugyanúgy végződött…

Dóri egyre többet lófrált a fiúval és másokkal is. Szülei mit sem tudtak erről, hiszen jóformán nem is látták. Csak a nagymama sejtett valamit, de nem szólt, csak morgott magában, és mindig becsomagolt egy jó adag sütit, ha Dóri becsengetett hozzá. Egy ideje már nem jött…