Apáti Kovács Béla : A kicsi pékinas

 

Volt egyszer egy városka, és ebben a városkában volt egy pékség. Ebben a pékségben volt egy ügyetlen pékinas. Ez a fiú olyan ügyetlen volt, hogy ember még nem látott ilyet. Mestere reggeltől estig és estétől reggelig mérgelődött miatta, mert a pékinas állandóan elrontott valamit.

Amerre csak járt, mindenhol galibát csinált. Ha mestere elküldte lisztért, biztos, hogy a zsákból elfolyatta az egészet, és mire megérkezett, a zsák alján alig maradt valami. Nem lehetett a dagasztóteknő közelébe engedni, mert biz isten, ha megjelent, feldőlt a tekenő, és a pékek két kézzel merhették fel a földről a masszát.

Még az is előfordult, hogy amikor a mestere megkérte, szórjon egy csipetnyi sót a készülő kenyérre, úgy elsózta, hogy ehetetlenné vált, és ha véletlenül meg is ette valaki, akkor meg olyan szomjas lett tőle, hogy a kút vizét egy hörpintésre kiitta, de még a szomszédba is át kellett mennie, hogy szomjan ne haljon.

Akármihez is nyúlt a kis inas, mindent elrontott. Végül már semmit sem bíztak rá, sőt egy nap a mester így szólt hozzá:

— Le is út, fel is út! Nem akarlak többé látni. Új inast keresek helyetted.

A kicsi pékinas útravalóul kapott a mestertől egy aprócska cipót, hogy éhen ne haljon. Az megköszönte, és nagy szomorúan elindult, hogy munkát találjon magának.

Sokáig ment, mendegélt, mire egy útelágazáshoz ért. Itt nem tudta, merre induljon tovább. Amint ott töprengett, egy kisegér termett előtte, és vékonyka hangján kérte a fiút:

— Kicsi pékinas, szánjál meg, adjál enni valamit… Nagyon éhes vagyok, napok óta nem ettem.

A fiú belenyúlt a tarisznyájába, és az aprócska cipóból tört egy darabot.

— Tessék, kisegér, fogyaszd jó étvággyal! De honnan tudod, hogy pékinas vagyok? — kérdezte kíváncsian.

— A madarak csicseregték — mondta a kisegér, és boldogan falatozni kezdett.

Amint elfogyasztotta az ennivalót újból a fiúhoz fordult:

— Amiért ilyen jó voltál, elárulom, hogy a folyón túl, a faluban él egy nagyon öreg pék. Menj el hozzá, és kérd meg, hogy vegyen fel inasnak. Meglásd, úgy megtanítja neked a mesterséget, hogy te leszel a környék legjobb pékmestere.

Alig hogy ezt elmondta, a kisegér elszaladt, mintha ott sem lett volna. A kicsi pékinas még csak meg sem tudta köszönni a tanácsát. Egy kis gondolkodás után elindult, amerre a cincogó barátja mondta neki.

Valóban nem kellett sokáig mennie. Átkelt a folyón, és már meg is pillantotta a falut. Könnyű volt megtalálni a pékműhelyt. A friss kenyér illatát messziről lehetett érezni. Követte az illatot, majd hamarosan megérkezett az öreg pékmesterhez, aki éppen maga dagasztotta a kenyeret egy óriási teknőben.

— Jó napot, mesteruram! — köszöntötte a fiú a pékmestert.

— Isten hozott, legényke! — jött mindjárt a válasz, de közben az öreg pék rá sem nézett, hanem tovább dagasztotta a kenyeret. — Mi járatban vagy?

— Szeretnék beállni pékinasnak. Látom, mesteruramnak úgysincs inasa. Maga végzi ezt a nehéz fárasztó munkát.

— Jól látod, fiam, egyedül kell dolgoznom, pedig nagyon öreg, vagyok. Ma kergettem el az inasomat, mert meglopott. Nem szeretem a tolvajnépséget. Nem bánom, felveszlek, kitanítlak és jó pékmestert faragok belőled.

A kicsi pékinas nem győzött hálálkodni, és mindjárt neki is akart állni, dolgozni, de az öreg pék figyelmeztette:

— Ne olyan hevesen, hékás! Még nem is tudod, mit kérek érte cserébe. Most jól nyisd ki a füledet, mert csak egyszer mondom el! Nálam egy év három nap. Ezalatt kell megtanulnod mindent. Amit parancsolok, azt végre kell hajtanod! Ha csak egyszer is nemet mondasz, elkergetlek. Megértetted?

— Igen, mesteruram — válaszolta a kicsi pékinas, és azonnal neki akart állni a kenyér dagasztásának.

— Várjál csak! Nem ez lesz most a dolgod. Menj a disznóólhoz. Tisztítsd ki az ólat, adjál enni az állatoknak, és ha ezzel megleszel, gyere vissza, hogy új feladatot adhassak.

A kicsi pékinasnak a száján volt, hogy tiltakozzon az ilyen fajta munka ellen, de akkor eszébe jutott, hogy mestere meghagyta, nem szabad ellenkeznie. Lógó orral elindult a disznóól felé, és közben vissza–visszasandított, hogy az öreg pék nem gondolta-e meg magát.

Az ólakban annyi disznó röfögött, hogy szegény fiú képtelen volt megszámolni őket. Ez még csak hagyján, de annyi munka várta, hogy egy regimentnek is sok lett volna. Mérgelődött is magában, hogy elvállalta. Így, hogyan fogja megtanulni a pékmesterséget, ha ideje nagy részében disznókat kell tartania… Majdnem sírva látott neki a disznóólak tisztításához. Amint nagy keservesen kezébe vette a villát, az egyik hatalmas kan megszólalt:

— Fiúcska, velünk ne törődj! Majd mi mindent elintézünk. Osonj vissza a pékműhelyhez! Menj fel a padlásra! Ott van egy lyuk, és lesd ki, hogy az öreg pékmester, mit hogyan csinál. Amikor majd egy nagyot röffentek, jelentsd, hogy elvégeztél mindent.

A fiú furcsállta, amit a hatalmas kan mondott, de annyira szerette volna megtanulni a kenyérkészítést, hogy felmászott a pékműhely padlására és végignézte mestere munkáját. Amikor a hatalmas kan röfögött egyet, gyorsan lemászott a padláshoz és futott a pékműhelybe:

— Mesteruram, kitisztítottam az ólakat és megetettem a disznókat. Tessék megnézni, elégedett-e a munkámmal!

Az öreg pék elsétált az ólakhoz, és elégedetten jött vissza, majd azt mondta:

— Jól dolgoztál, fiam. Minden ragyog, minden tiszta, a disznaim valamennyi jóllakott. De ma már este van. Ideje, hogy nyugovóra térjünk. Holnap folytatjuk a tanulást.

Így telt el az első nap. A kicsi pékinas még csak a kenyérsütő kemence közelébe sem mehetett. Talán majd holnap, gondolta, és lefeküdt a tornácon neki előkészített vacokba.

Az öreg pék nem hagyta sokáig aludni. Még a csillagok fönt ragyogtak az égen, amikor megrázta az inasának vállát.

— Kelj fel, fiam! Messze van a szőlő, ahol ma dolgoznod kell. Ott a kapa, ott az ásó, tedd, amit ilyenkor a szőlőben tenni kell!

Szegény fiú megint majdnem nemet mondott, de végül meggondolta magát, és azt tette, amit az öreg pékmester mondott neki. Nagy búsan nekilátott a munkának, amikor az egyik szőlőtöke megszólalt:

—Hagyd a kapát, hagyd az ásót! Menj vissza a pékműhelyhez és a padláson lévő lyukon lesd meg mesteredet, hogyan készíti a kenyeret! Velünk ne törődj, mire a napsugarak eltűnnek a hegyek mögött, az itteni munka is elkészül.

A kicsi pékinas megfogadta a szőlőtöke tanácsát, és visszament a pékműhelyhez, ahol egész nap nézte a lyukon át, az öreg pék, hogyan süti a kenyeret. Este a mesteruram mondta az inasának:

— Hallottam a szomszédtól, olyan szép munkát végeztél a szőlőben, hogy öröm nézni. Mindenki irigykedve megy el mellette. De már későre jár, ideje ágyba bújni. Reggel korán kell kelni, hogy a falunak legyen kenyere.

Eltették magukat holnapra. A kicsi pékinas alig aludt el, a mesteruram megint csak erősen rázta a vállát.

— Kelj fel, fiam, kevés a fa a pékségben, és ha elfogy, akkor holnap nem tudunk befűteni a kemencébe. Tessék itt a balta, vágjál elegendő fát!

Harmadik nap volt már, hogy inaskodott, de még valójában nem látta belülről a pékműhelyt, ha csak nem a padlás lyukán keresztül. Alig fordult ki a kapun, egyszer csak a balta megszólalt:

— Fordulj vissza, fiú! Majd én elvégzem a favágást. Estére a pékség udvarán halomban fog állni a tűzifa. Te csak nézd, hogyan készül a kenyér!

A kicsi pékinas szót fogadott a baltának, majd újból az egész napot a padláson töltötte, onnan figyelve, a mester mit, hogyan csinál. Este, amikor lement a padlásról, meglátta, hogy annyi fa volt az udvaron, akár egy évre is elegendő. Éppen előlépett a tűzifa mellől, amikor jött a pékmester, és nem győzött hálálkodni:

— Fiam, el sem hiszem, hogy ennyi fát hoztál. Egész évre elláttad a pékséget fával. Ilyen ügyes inasom még sohasem volt. Sajnálom, hogy letelt az év, és holnap el kell válnunk.

— De mesteruram! — kiáltott fel a kicsi pékinas. — Hiszen még a pékműhelybe be sem tettem a lábamat, nemhogy megtanultam volna a mesterséget.

— Későre jár és fáradt vagyok. Aludjunk rá egyet! — javasolta az öreg pék, és azzal bement a házba.

Szegény kicsi pékinas egyedül maradt az udvaron. Nem tudta, mi tévő legyen. Végül ő is jobbnak látta lepihenni. Sokáig forgolódott a vackában, mire sikerült elaludnia. Reggel senki sem ébresztette. Csodálkozott is, hogy sehol nem találja az öreg pékmestert. Bejárta az egész házat, még a pincébe is benézett. Ott sem volt a mesteruram. Eltűnt szőrén-szálán. A szomszéd sem tudta, hová mehetett. Máskor ilyenkor már árulta a frissen sült kenyeret. Most meg üres a bolt, de még a műhelyben sincs egy árva cipó sem. A falusiak toporogtak a pékség előtt. Hiányzott nekik az öreg pék kenyere. Egy anyóka meglátta a pékműhelyben tébláboló fiút és megkocogtatta az ablakot.

— Ugye, fiacskám te pékinas vagy? Mestered tegnap eldicsekedte, már tudsz kenyeret készíteni. Ne hagyd, hogy a falu népe éhezzen! Süssél nekünk friss, ropogós cipócskákat! Hiszen már a kisujjadban van a mesterség.

A kicsi pékinas körülnézett és eszébe jutott, mindent látott a padlás lyukán, hogyan készíti mestere a kenyeret. Miért ne tudná ő is elkészíteni? Nosza, mindjárt összekapta magát, és szaladt lisztért, sóért. Dagasztotta, gyúrta, formába rakta, majd ügyes mozdulattal belódította a kemencébe. Nem kellett eltelnie sok időnek, egymás után szedhette kifelé a kenyereket a kemencéből. Közben szünet nélkül azt gondolta, hogy majd csak előkerül a mestere. Ki tudja már hányadik kenyér sült ki, de az öreg pék nem került elő. Valaki azt mondta, látta, amint egy hosszú lajtorján mászott felfelé a mennyországba. De lehet, hogy csak álmodta az egészet.

Mindenesetre a kicsi pékinas egyedül maradt, és még ha akart volna, akkor sem hagyhatta volna ott a pékműhelyt. Minden napra meg kellett sütnie a falusiak kenyerét, akik úgy megszerették, hogy nem engedték volna el. Bizonyára, ha megpróbált volna elmenni, erőszakkal tartották volna vissza. Nem csoda, hiszen olyan finom, ropogós kenyeret sütött, amilyet még az öreg pék sem tudott.

Évek múltával feleségül vette a falu legszebb leánykáját, majd boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Legutóbbi módosítás: 2014.07.19. @ 20:08 :: Apáti Kovács Béla

Szerző Apáti Kovács Béla 193 Írás
Mindig szerettem az irodalmat. Számomra az olvasás, olyan, mint más embernek a kenyér. Nem múlik el nap olvasás nélkül.