Élni akar

Már a tél végén elhatároztam, hogy az idén a terasz előtti keskeny kis virágágyásba tavaszt sürgető és hirdető fácskát állítok fel. Ehhez szükségem lesz egy vastagabb ágra, amit a még alvó kiskert közepében, jó mélyen leásunk a földbe. Stabilan kell majd állnia viharban akkor is, ha díszeibe belekapaszkodik a tomboló szél.

  Elmagyaráztam férjemnek, milyet keressen, ha erdő szélén vezet az útja. Ott most úgyis gallyaznak, sok, frissen levágott ág hever a földön, bőven válogathat. Legyen egyenes, elég hosszú szára, és sokfelé ágazónak kell lennie, hogy fel tudjam aggatni a télen elkészített kerámiavirágokat. Mert azok már türelmetlenül várakoznak egymásba csúsztatva a polcon, hogy végre megmutassák magukat teljes szépségükben.

Vagyis hát… egy kis idő elteltével én voltam már türelmetlen, lestem, mikor kerül elő a kocsiból a várva várt kellék a virágfámhoz.

Végre megtalálta Zemberem a megfelelő, egyelőre csupaszon meredező ágacskát, ami örülhet, mert tűzifasors helyett a kiskert egyik díszének szánom. Szaladtam is az ásóért, s kis tanakodás után megegyeztünk, hol kell jó mély gödröt ásni, hogy abba beleállítva, beleszorítva esélye se legyen megdőlni, minden körülmények között álljon, mint a cövek!

Méretre vágtuk az oldalra kinyúló gallyacskákat, ezekre kerülnek a virágok.

Izibe fel is raktam, sajnos lecsúszott mind tövig, csalódással tapasztaltam, nem lett olyan szép, mint szerettem volna. Kevés a virág, az is mind a csupaszon meredező gallyacskák tövében kuporog.

Nem mutattak olyan jól, mint szerettem volna. Legszívesebben kihúzattam volna Zemberemmel az ágat, ez így, ugyan nem fogja csalogatni a tavaszt!  De mégis, hátha…  Eszembe jutott, jó lesz ez húsvétra, akkor tojásfa minőségében talán szebbet mutat. Majd ráérünk utána is kirántani a földből, nyáron ne álljon ott száraz kóróként a pompázó virágok között.

Kisunokáimmal kiaggattuk a díszesre festett tojásokat, így a kerámiavirágokkal együtt kicsit jobban öltözött volt.

Egyelőre hát marad, nem visszük hátra a tűzifák közé. Még le is fényképeztem, szeretem képekben is gyűjteni az emléknek valókat.

 

 

Közben kitavaszodott, és jócskán megsokasodtak teendőink. A tojásfáról, bár igazán szem előtt van, mégis megfeledkeztünk. Még május elején is a húsvétot hirdette. Közben körülötte beültettem virágokkal az ágyást. Került bele jácint, dália, margaréta, májusi szegfű, őszirózsa, és még két babarózsa fácskát is kaptunk, amit ideültettünk.

Felénk a csapadékos időjárásból kevés jut, ezért, hogy mind megfogja, és fejlődjenek, naponta locsolni kell.

De megérkezett a májusi eső is, és alaposan átáztatta szomjas kertjeinket. Ide a kis ágyásba több is jut, mint máshová, mert a mellette húzódó betonfelületről erre tud menekülni a felgyülemlett víz.

Úgy május elején egész éjszaka csendesen, de kitartóan esett az égi áldás, és reggelre olyan friss, verőfényes napsütésre ébredtünk, hogy kávéscsészével a kezemben egyenesen a teraszra mentem, beszippantani a semmihez nem hasonlítható üde levegőt. Szemem becsuktam, így fogadtam a rám simogató korai napsugarat, s magamban hálát adtam Istennek ezért a gyönyörű reggelért. Még mindenen megültek az esőcseppek, a napsugár egy-egy gyöngyszemmé varázsolta őket. Kiskertem haragos zöldben pompázott már.

Akkor! Akkor a csupasz tojásfára néztem, és nem hittem a szememnek! Ez meg hogy lehet? Ez az eddig élettelennek tűnő ágacska rügyekkel van tele! Szólok Zemberemnek, nézze csak meg, milyen csoda történt! Megeredt az ágacska! Valóban látja ő is, de azt mondja, mégse örüljek, mert előfordul, hogy saját nedvétől kihajt, ám az le fog száradni, hiszen nem gyökeres fácskát hozott ő, csak egy ágat. Kizárt, hogy megfogja!

Az azóta eltelt három hét alatt a rügyecskék szép hajtásokká növekedtek.

Naponta nagyobbak, bizonyítva, hogy ő élni akar! Ha kivágták is, ha levágták is az anyafáról, úgy döntött, nem adja át magát az enyészetnek.

Nagyon vigyázok rá. Már óvatosan leszedtem a tojásokat, a kerámiavirágok is lekerültek üggyel-bajjal, mert egyetlen hajtást sem szerettem volna letörni közben.

Nem tudjuk, milyen fácska. Nem nyár, nem fűz, nem akác. De mindegy is!

Az, hogy megküzdött az életéért, kötelez bennünket. Ő megmarad itt, s mi hálásak leszünk az árnyékért, amivel megajándékoz bennünket forró nyári napokon.

42látogató,1mai

Szerző Fitó Ica 194 írás
Vidéki kisvárosban élek. Aktív éveimben pedagógusként, ma már nyugdíjban. ÃÂrogatok ezt-azt, s szívesen olvasom mások írásait. http://csendhangok.blogspot.com/search/label/F%C5%91oldal

7 Komment

Hagyj üzenetet