Vandra Attila : Galambok 5/4. Dzsihád a galambok ellen

Szabolcs egyre elkeseredettebb harcot vív nemcsak a galambok, hanem imádóik ellen is.

Dzsihád a galambok ellen

 

Következő hétvégén meglátogatta Maksán egykori osztálytársát, akiből erdész lett. Menekülés volt számára e látogatás, kint lenni a háborítatlan természet ölén. Elmentek őzet lesni, Karcsi megmutatta a bagolyfészket, látcsővel figyeltek egy vaddisznó-csapatot, s mutatott medvenyomot. Udvara sem volt mindennapi élmény, hiszen különleges madarakat tartott. Akadt udvarában fajd, túzok, fürj… megannyi betegen, sérülten került oda. A környéken már híre ment az „állatkórháznak”, amelyet feleségével vezetett, s nem egyszer vadidegen emberek hoztak neki beteg, sérült vadat. Akadt közöttük egy törött szárnyú sólyom is. Már nem tudták helyrehozni a szárnyát, mely a sérülés után rosszul forrt össze. Amikor barátja meghallotta a kálváriáját, felajánlotta:

— Vidd magaddal! Barátságos madár…

— S ha elrepül?

— Nem képes az erkélyről kiugrani… Vidd el ezt a T-t is. Ezen elüldögél órák hosszat. Kevesebbet mocskol, mint a galambok, s legalább egy helyre. Ha teszel alája papírt, könnyű összeszedni. S nem hiszem, akadna galamb, amelyik melléje fészkelne…

Hamar összebarátkozott a madárral, amelyik egy óra múlva már óvatosan vette ki a kezéből a húscafatot, amivel megkínálta. Kesztyűs kezére is felült. Végeredményben… Miért ne? Ha nem válik be, Karcsi megígérte, visszafogadja.

Az üres lakásban végre akadt egy lélek. Aznap, amikor hazavitte, gyakran kinézett az új családtaghoz. Beszélgetett vele kicsit, aztán visszament dolgát végezni. Majd ismét kikukkantott hozzá. Egyik ilyen alkalommal kéjes örömmel vette tudomásul a fészekrakáshoz készülődő galamb riadalmát.

— Na, miért nem szállsz le? Ennek a fejére nem fogsz szarni!

Már másnap kiderült, mennyire nem. Amikor az iskolából hazaért, a tömbház bejárata előtt arra lett figyelmes, hogy többen felfele néznek.

— Mi történt? — érdeklődött.

A következő pillanatban ő is megpillantotta a véres tollakat, amelyeket valahonnan fentről sodort oda a szél. Az ő erkélyéről, derült ki hamarosan. Buzgó állatvédő szomszédasszonyai nem díjazták védelmi stratégiáját.

Tényleg nem volt engedélye védett madarat tartani az erkélyén, s még ezt az elhanyagolható részletet leszámítva is, nem kérte ki a szomszédok beleegyezését. A szél által széthordott véres tollak szennyezik a környezetet, ráadásul egy kisgyermek meg is fogott egy ilyen tollcsomót… És ha befalta volna?

Miközben az őrsön magyarázta bizonyítványát, felvették a jegyzőkönyvet, s átvette a felszólítást a madár visszaszállítására onnan, ahonnan hozta, az ügy már tárgytalanná vált. A sólymot, amelyik e rövid idő alatt már a szívéhez nőtt, holtan találta. Ez sajnos a rend őrei szemében súlyosbító körülménynek számított, hiszen miatta — mivel ide hozta — pusztult el a madár.

— Ezért nem szabad hozzá nem értő embernek vadállatot vagy madarat tartania — magyarázták neki. Ki kellett fizetnie a madár eszmei értékét. Este későn ért haza e kálváriából, így csak másnap állhatott neki eltakarítani a sólyomtartás és a tragédia nyomait. Akkor fedezte fel azt a marhahúscafatot, amellyel ő nem etette meg. Ő csak csirkehúst adott neki. Ezt valaki bedobta!

Nagy jelenetet rendezett az őrsön. Miközben őt megbüntették hanyagsága miatt, amely a madár halálát okozta, itt valóban bűntény történt, szándékos mérgezés! A húscafat elemzése ki is mutatta benne a sztrichnint. Ám hiába bizonygatta, más dobta be a mérgezett húscafatot, és nem ő próbált alibit szerezni magának. A végén még örvendhetett, mert nem kellett a nyomhamisítás miatt is felelnie a törvény előtt. Minden relatív, még az öröm is.

Ha a sólyom nem vált be, maksai látogatása egy másik ötletet is adott. Az egyik gazda villanypásztorral vette körbe kertjét, mert az erdei állatok állandóan megdézsmálták a terményt. Hiszen ez nála is beválhatna az erkélyen! Nem kell hozzá egyéb, mint egy magasfeszültségű, de kisenergiájú elektromos impulzusokat előállító tápegység, huzal, és szigetelés. Nos, a szakboltban nagyot néztek, amikor kérdésükre, hogy milyen állatot akar távol tartani vele azt felelte:

— Galambokat. Először magam akartam elkészíteni, fizikatanár vagyok, de gondoltam, inkább legyen szabványnak megfelelő. Akadt elég bajom a szomszédokkal, nem kockáztatok.

Másnap fel is szerelte, majd lesbe állt. Hamarosan meg is jelent az első galamb, s leszállt a virágládára. Egy-két mozdulat, és hozzáért a villanypásztor drótjához. Az áramkör zárult, s a madár fejvesztve menekült. Úgy látszik röptében „leadta a drótot” mert a társa, amelyik épp mellé akart szállni is menekülőre fogta.

Szabolcs öröme nem tartott sokáig, csak másnapig. Amikor hazaért három galamb himbálózott a kifeszített dróton. Ha csak a dróthoz értek, s a talajhoz nem, nem rázta meg őket. Ahogyan a magasfeszültségi vezetőkön ácsingáló galambokat sem.

— Na, ez is kudarc… — sóhajtott Szabolcs. — Majd holnap leszerelem.

Igencsak drágán megfizetett a késlekedésért. Hatalmas vihar kerekedett, s leszakította a drótot. Sajnos a tápegységből nem tépte ki, így a szél által himbált vezeték jókora szikrákat gerjesztve himbálózott a szélben. Szabolcs pechére egy arra járó kisgyermek vette észre a szikrákat. Szerencséjére az édesapja megakadályozta, hogy hozzáérjen. A felháborodott szülő meg sem állt a rendőrségig.

Hiába magyarázta a milicistának, a gyermek nem volt életveszélyben, mert a készülék kis energiájú impulzusokat állít elő, s még a kisebb állatoknak sem lesz több bajuk az ijedtségnél, és ez egy szabványnak megfelelő készülék, alkalmazása engedélyezett, és…

— Hány volttal működik? — érdeklődött a milicista.

— 6 kV, de… — próbálta tovább bizonygatni a készülék veszélytelenségét.

— 6000 Volt? Maga megőrült?

— De csak hat Joule energiájú impulzusokat állít elő, és az…

Milicista dixit, készülék elkobozva, a büntetést pedig ki kellett fizetni. Nem merte beperelni. Feltehetően a bíró sem ért jobban a technikához, s magánszeméllyel szemben úgyis a milicistát pártolná. Nem vagyunk Nyugaton. Örvendjen, hogy nem gyilkossági kísérlettel vádolják. 6000 Volt! Már a 220 is halálos. Igaz, nem ennél az áramerősségnél, de ez már lényegtelen. Fő a 6KV.

 

Az 1989-es fordulat adott új reményt. A néptanácsok városi tanáccsá, a milicisták rendőrökké keresztelkedtek át. Igaz, eleinte még nem választottak vezették a városi tanács intézményét, hanem ideiglenesen kinevezettek, de hát előbb-utóbb választásra is sor kerül, s ha már belekóstoltak a hatalomba, nem szívesen mondanak le róla az újdonsült városatyák. Mégiscsak demokráciában élünk, vagy mi a szösz? Végeredményben magányos farkasként hiába küzd, a galambok ellen csak szervezetten lehet fellépni. Hiszen ha móresre is tanít néhányat, jön újabb, amelynek tudatában nem élnek a Bartha-porta meglátogatásának veszélyei. Ilyen fellépésre pedig csak a városi tanács képes, amelyik tudja mozgósítani a szakembereket, és pénzalapja is van hozzá. Még 1990 elején Tóth Gábor alpolgármesternél keresett megértést. Magyarsága mellett még egy szempont szólt pont az ő személye mellett: Szabolcs tanította a fiát, aki nem bizonyult zseninek fizikából, s bizony magaviseletileg sem… Többször is megértően bánt vele.

Abban nem sok változott a rendszerváltás óta, hogy három hétre rá jegyezték elő. Hosszú a várólista… A polgármesternél csak egy ember nagyobb úr a városházán, a portás. Már épp kullogott kifelé fogcsikorgatva, amikor meglátta az épp érkező alpolgármestert.

— Jó napot, tanár úr! Mit művelt már megint a fiam? — kérdezte nagyot sóhajtva.

— Ezúttal nem azért keresem. Épp feliratkoztam önnél kihallgatásra, de csak három hét múlva kaptam időpontot.

— Elnézést, épp a városi tanács ülésére igyekszem, s kicsit késésben vagyok. Foglalja össze néhány szóban! — intett alpolgármester, kövesse, és beszélnek a gyűlésterem felé menet.

— A galambok… — kezdett bele Szabolcs a panaszába, de a városatya félbeszakította.

— Jaj, ne mondja… Összeszarnak mindent… Egyre szaporodnak, nemsokára több van belőlük, mint Velencében. A műemléképületek, a városi szobrok az én hatáskörömbe tartoznak, mindet összeszarták… De az ökologisták… A mai ülés egyik napirendi pontja az elszaporodó kóbor kutyákról szól. Egyetlen év alatt megtöbbszöröződött a számuk — köztünk maradjon — nem elhanyagolhatóan a Ceauşescu városrendezése miatt. A sok lebontott magánházból az utcára kerültek a házőrzők. Tavaly háromszor több embert haraptak meg, mint tavalyelőtt. Az ökologisták hallani se akarnak az elaltatásukról. Vigyék őket haza, ha sajnálják őket, ne verjék a mellüket! — fakadt ki. — Sajnos ez nem az én hatásköröm, s a könyves tüntetés[1] óta, ha egy ötlet tőlem származik, akadnak a tanácsban, nem is kevesen, akik elvből leszavaznák. Keressen más pártfogót panaszának, és ígérem, én támogatni fogom. Majd puhatolózok, kihez forduljon, a fiammal megüzenem…

Miközben ezt beszélték a gyűlésterem elé értek. Miközben ott megálltak a polgármester érkezett az ellenkező irányból. Szabolcs hirtelen ötlettől vezérelve megszólította.

— Polgármester úr, elnézést, amiért így megszólítom, de arra szeretném kérni, ha már úgyis a kóbor kutyák ügyéről lesz szó a mai ülésen, nem lehetne egyúttal a galambok okozta problémákat is egy kalap alatt elintézni? Szaporodnak, mindent összeszarnak, műemlékeket…

— Tegyen le írásbeli egy panaszt, iktassa, majd harminc napon belül válaszolunk! — förmedt rá a városatya idegesen. — Ha a válasszal nem lesz elégedett, iratkozzon fel kihallgatásra Popescu Daniel alpolgármester úrnál, ez az ő hatáskörébe tartozik.

Hátat fordított, és rátette a gyűlésterem ajtaján a kilincsre a kezét, de Szabolcs utána szólt:

— Polgármester úr, le van szarva!

A beálló halálos csöndben — mert többen is hallották a folyosón a kijelentést — a polgármester megpördült, de nem jött ki hang a torkán. Előbb elsápadt, majd elvörösödött, s ez a szín már-már lilásba váltott.

— A hátán, a jobb válla mögött galambszar van. A kedves öccsének a sírköve az 1989-es hősök temetőjében szintén le van pingálva. Tegyen valamit ez ellen. Kérem! Legalább tiltassák be az etetésüket! Megengedi, hogy letöröljem a kabátjáról?

— Megköszönöm. Hallgatom, de rövid legyen! — tette hozzá.

Szabolcs néhány szóban vázolta kálváriáját, csak a leglényegesebbekre térve ki: kétségbeesett hadakozására a galambfészkelés ellen, a sok ürülékre, a kényszerből újrafestett autóra, csak néhány szóban említve a szomszédját, aki miközben eteti őket, a morzsát az ő erkélyére is szórja, s a beste lelkek ezért ott gyülekeznek, majd elővette egy fényképet bizonyítéknak.

— Hajlandó ezt a plenáris ülésen elmondani? Megköszönném.

Másnap már tele voltak a hirdetőoszlopok hirdetésekkel, amelyek felhívják a város polgárainak figyelmét, hogy városi tanács határozata alapján a galambok etetése szigorúan tilos, és az előírást megszegőknek büntetést kell fizetniük.

— Eh, itt kellett volna kezdenem! — buzdult fel Szabolcs a sikerén. Ám öröme most sem tartott soká. Két napra rá már tüntettek a városháza előtt a rendelet ellen, amely mellékesen a kóbor kutyák ellen is irányult, s az utca nyomására a határozatot vissza kellett vonni. Közelegnek a választások…

 

Emőke a ’89-es fordulat után végre hazautazhatott anélkül, hogy kockáztatta volna letartóztatását. A nyugatra szökés komoly bűnténynek számított az átkosban. Igaz, nem csak átutazóban álltak meg Brassóban, de végre viszontláthatta családját. Emőke Bogival kettesben, német párja nélkül tölti nyári szabadságát, ez megdobbantotta Szabolcs szívét. Férfiösztöne azt sugallta, nem mennek jól a dolgok abban a párkapcsolatban, s hátha… Lázasan készült a látogatásukra. Igaz, a férfi szívéhez vezet a gyomrán keresztül az út, de hát a nők is csak emberből vannak…  Végre sikerült olyan kristálytiszta húslevest főznie, amilyen még anyósának se mindig sikerült. Másodiknak római tálban készült borban párolt kacsasültet készített, s emellé piros káposzta dukált, amely után remekül fog csúszni a rékási merlot… Igaz, azelőtt való nap a tortalapot alaposan odaégette. Nem mert újabbal kísérletezni, így inkább bement a központba, ahol készen lehetett vásárolni. Az ég vezérelte oda, hogy ismét hazakísérhesse a galambetetés után ismét eltévedt Klári nénit. Ezúttal megérte, mert az öregasszony, amint meghallotta, a tortasütési kalandját, rátukmálta a reggel készített dióstortát. A kilencvenhatot töltötte be aznap.

— Estig még készítek egyet — szerelte le Szabolcs minden ellenkezését, aki eleinte nem akarta elfogadni.

Bogi ujjongva vette ismét birtokba gyakorlatilag érintetlen egykori szobácskáját, Emőke is megilletődötten nézett körül a benne emlékeket gerjesztő lakásban. Szabolcs hallani sem akart arról, hogy bárki segítsen neki, hiszen itt ma ő a „háziasszony”. Emőke kópé mosollyal figyelte, hogy mint egy Speedy Gonzales futkorászva terített meg, s rá sohasem jellemző perfekcionizmussal rendezett el mindent az asztalon. Női ösztöne megsúgta, mire megy ki a játék. A nagy igyekezetet a helyszűke miatt az erkélyre kihelyezett húsleves fedőjének zörgése zavarta meg. Bogi nagyon megbotránkozott édesapja kifakadásán, aki a galamboknak címzett elég szaftos kifejezéssel toldotta meg a húsleves visszaszállítását a konyhaasztalra.

Még felszolgálni sem hagyta Emőkét. Kitette vendégeinek a cérnametéltet, majd kimerte rá a leszűrt húslevest. Mielőtt önmagát is kiszolgálta, még beszaladt a konyhába a csípősborsért. Emőke szereti a húslevesben… Aztán mikor magának mérte ki a levest, merőkanala egy galambszart halászott elő a fazék legmélyéről. Emőke, aki már belekóstolt tányérja tartalmába, amint meglátta a merőkanál tartalmát, azonnal öklendezni kezdett, majd kiszaladt a fürdőszobába hányni. Amint előjött, azonnal öltözni kezdett. Szabolcs még egy bocsánatkérés és magyarázkodás erejéig sem merte szóba hozni még egyszer a galambokat. Kész, vége…

 


[1] 1990 február elején a magyarok könyvekkel és gyertyákkal felvonulva kérték az anyanyelvű iskolák visszaállítását. Az ultranacionalista ellenpropaganda Erdély elszakításával fenyegette a többségi lakosságot. A félrevezetett románok országszerte a következő jelszóval tüntettek: „Meghalunk, harcolunk, Erdélyt nem adjuk. A konfliktus Marosvásárhely Véres Márciusáig fajult. (1990 március 19-20).

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:45 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.