Sonkoly Éva : Édes álmok

Az aranyos szegéllyel díszített kávéscsésze mellett lustán nyújtózott a kiskanál. Kicsit távolabb álldogált a cukortartó, két füle volt… hallgatózott.

— Azt mondtad, voltak szebb, mozgalmasabb napjaid is — sandított a csésze felé a kíváncsi kanál, aki nemrég érkezett az üzletből.

— Meséljek? — kerekedett szélesebbre a csésze.

— Ha már ide tettek melléd, azt sem tudom, minek…

— Majd meglátod nemsokára, lefő a kávé, aztán lesz dolgod neked is. Szóval — emlékezett a csésze —, pár éve történt, amikor reggelente bejártam oda — formás kis fülével a szoba felé intett.

— Hogyan? Nincs is lábad — nézte körbe a kiskanál.

— Nincs, nincs, de tálcára is kerülhettem volna, de… — kis szünetet tartott — csak úgy a kezébe vett és bevitt.

— Ki?

— Nem emlékszem a nevére, meg nem is fontos. Az nem, de ami bent történt… most figyelj! Az ágyig lopakodott. Addig egészen ügyesen ment a dolog, hanem amikor a kezébe adott… Nem is értem, hogy fordulhatott elő naponta, szóval akkor megbillentett, és akárhogyan igyekeztem, nem tudtam magamban tartani a kávét. Kiömlött, oda a lepedőre.

— Az mi?

— Tudod, olyan fehér valami… reggelre mindig gyűrött lesz.

— Miért?

— Azt én nem tudhatom. Mondom, én csak reggelente jártam ott.

— És azután?

— Először még csak nevettek rajtam, pedig én nem is tehettem semmiről. Aztán egyszer csak dühös lett.

— Ki?

— Aki főzi a kávét, ne kérdezz már olyan sokat!

A kiskanál igyekezett szorosan a csésze mellé bújni, ahogyan csak tudott.

A cukortartó fedele megemelkedett. Egy mokkacukor kíváncsiskodott kifelé. A fedél alá szorult, az megroppantotta, amikor megszólalt:

— Emlékszem azokra a napokra, hetekre, akkor még nem ezt a kíváncsi barna cukrot kellett őriznem, mindig fehéret vett. Pedig ez nekem is jobb… — itt elhallgatott, porrá zúzta a kis kockát.

— Kávé illatot érzek — súgta a kicsi kanál.

— Majd mindjárt érzed jobban is, egészen átmelegszel — kuncogott magában a jobb napokat látott csésze.

Szorgos ujjak tálcára tették a csészét kanalastól egy társa mellé, megtöltve őket illatos kávéval. Aztán a cukortartó is sorra került, kicsippentve belőle két-két barna kockát.

Elindultak arra, befelé, a szoba felé. Hirtelen megszólalt a csengő. Megbillent a tálca. A két csésze az előszoba zöldes színű kőpadlójára öntötte tartalmát, s cserepeire hullott.

— Na, ezek se pletykálnak többet senkiről — morogta a porcelán cukortartó, és beljebb húzódott az asztalon. Tudta, ő is olyan törékeny fajta.

Az ajtónyitást még hallotta, de nem látott egyebet, mert egy gyors takarítás előtt betették a szekrénybe. Ott aztán ugyancsak hegyezte mindkét fülét.

— Mindig csak ígéred a kávét — hallott egy számára idegen hangot.

— Nocsak — gondolta —, változnak az idők. Az emberek is elmúlhatnak, mint a két csésze?

Ezen sokáig gondolkodott, aztán álomba merült. Édes, barnacukros álma volt.

Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Sonkoly Éva

Szerző Sonkoly Éva 570 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"