Lassanként kiírom magamból ezt a reggelt,
döbbent koffeintintával rajzolok véremben új napot,
mint aki tegnapra egy tiszta lapot képzelt,
hogy újrakottázzon egy korábbi, disszonáns dallamot.
Talán késő már visszaringatnom magam ebbe
( gyakran olybá tűnik, ezek is csak szavak )
a közhelyességig bejáratott ”hit – remény – szeretet” – be,
s ha beléjük csimpaszkodok, néha mégis megtartanak.
Lecsupaszítom csontig magam, hogy hámrétegként
ne védjen hamisan egómtól az álmom,
amíg kutatok lustán pulzáló szervek közén
vázrendszeremben, gerincemet vakon megtalálom.
S ha már eleddig nem vettem elég komolyan,
hát ne most kezdjen el az élet fájni,
vaskos tréfáihoz álljuk csak nagyvonalúan,
és tanuljunk a durva viccekhez jópofát vágni.
Akkor is, ha nincs igazán ínyünkre,
hogy bölcsességfogaink már gyökerekig vástak,
a másikra figyelnünk őszinteségünk tükre:
személyre szóló ajándékként adhatjuk egymásnak.
Szerelmet vágytam és verseket kaptam
– a Múzsa már csak ilyen, mikor szótlanul büntet –
kitagadott érzéseken a némaság bilincse csattan,
mint választalan hagyott levélre egy morális ütleg.
Emlékenként magamba gyűjtelek, mint a verseidet
( bár a nekem dedikált szerzőnek örülnék legjobban ).
Ki a lelke lenyomatát őrzi pergamenlétemen,
míg a közös fátumunk egymásban végleg el nem lobban.
Persze nem kérhetem, hogy megérints, de engedd,
hogy közelebb üljek, csodálni szépeid tengerét,
s ne féld a percet, hogy szédülten beléd merüljek,
tüzedbe húzódva hallgatni szívbe perzselő zenéd.
Mert mára én is felismertem, e tűz mily’ hatalom,
örökké égő sebek emléke énemet leplező jelmez,
és tudom, hogy melegét mennyire vágyhatom.
S tudom, ha túl közelről érint a láng – sosem kegyelmez.
Legutóbbi módosítás: 2014.04.26. @ 17:10 :: Schifter Attila
