Vajdics Krisztina : Távolodó sziluettek

Hajnal Melissza lassú léptekkel fordult be az apró családi házakkal övezett, sáros, gidres-gödrös városszéli utcán.

 

Hajnal Melissza lassú léptekkel fordult be az apró családi házakkal övezett, sáros, gidres-gödrös városszéli utcán. Mereven tartotta nagy, olajzöld esernyőjét, az eső mind erőteljesebb adagokban ömlött, s a szél is egyre erőszakosabban csavargatta esernyője szürke fogantyúját. Nőies, magas sarkú csizmáját kapkodnia kellett a sáros úton, időnként így is elsüllyedt egy-egy latyakosabb részen. Egy magányosan álló, vörös tetejű épület felé tartott.

A ház előtt megállt, várakozott. Már erősen reszketett, hiszen az otthoni kapkodásban még meleg harisnyát sem vett fel. Vékonyka ballonkabátját merészen lebegtette a kora őszi szél, időnként meg-megcsapta egy mellette elsuhanó autó kereke alól felfröcskölő vízsugár.

— Már biztos, nem jön. Rosszul láttam azt a levelet. Csak hallucináltam — gondolta, de azért tovább várakozott. Szabad kezével újra kihajtogatta és elolvasta a zsebében lapuló, összegyűrt levelet.

Egyszer csak megjelent egy alak a ház sarkánál. Vékonyka alkat, magas, szikár termet. Jól ismerte ezt a sziluettet. Ruganyos léptek, őszülő halánték… bár kicsit elmosódottan, de jól látta az esőben.

— Ő az — suttogta, és csak állt tovább a zivatar kellős közepén. Nemsokára megjelent mellette egy másik alak is, kicsit molettebb, alacsony sziluett. Vidáman csevegve, élénken magyarázó mozdulatokkal közeledtek. A férfi egyik kezében esernyőt tartott, a másikkal a hölgy kissé gömbölyded derekát ölelte.

— Kapkodd a lábad, nagy a sár, siessünk, meg ne fázz! — hallotta a férfi aggódó hangját, amint gyors mozdulatokkal ellépdeltek mellette.

Ő csak állt ott bénán, nem tudott mozdulni. Előkaparta zsebéből a levelet, ami egész nap a zsebében lapult. „Menj ma délután, három órakor a Lajta utca 44 elé és várj! Érdekes dolgot láthatsz. Egy ismeretlen jóakaró”. Ez állt benne, már kezdte érteni. Így csak állt tovább az esőben, markában a levéllel.

 

*

 

Este hat óra körül lehetett, amikor hazaért. Víztől csöpögő kabátját felakasztotta, sáros csizmáját a folyosóra dobta, majd monoton mozdulatokkal pakolgatta a reggeli kapkodásban asztalon hagyott tányérokat, poharakat. Gondosan elmosogatta és a csöpögtetőre állította őket. Megterítette az asztalt, leült a kis konyhai székre és várt. Az óra mutatója kitartóan kattogva lépegetett. Hirtelen észrevette az áttetsző előszobaajtó mögött kaparászó szürke sziluettet.

— Hahó! Megjöttem, szívem, mi a vacsi? — csendültek meg a jól ismert hangok, s nem sokkal később megjelent a magas, vékonyka, szikár alak, ruganyos léptekkel közeledett. A férfi levette a kalapját, belépett a szobába, és könnyű csókot nyomott Melissza fehér arcára.

— Na, mi lesz a vacsi? — kérdezte még egyszer, de már nyomatékosabban.

Melissza vontatott hangon szólalt meg. — Nem tudom.

— Hogyhogy nem tudod? — érdeklődött a férfi még mindig vidám hangon.

— Nem főztem. 

Elővette zsebéből a kis, gyűrött papírt, és az asztalra tette.

— Elválunk — jelentette ki, majd a férfi elé tolta a papírt.

— Akkor minek terítettél meg, ha nem főztél? És mit jelent ez a baromság? Miről beszélsz? — a férfi már kezdte elveszíteni a türelmét. Gyorsan felvette az asztalról a levelet, átfutotta a szemével, és az asztalra csapott.

— És te elhitted ezt a badarságot? Soha életemben nem jártam a Lajta utca 44-ben.

— Ma láttalak ott — rebegte elhaló hangon Melissza, és kisimította homlokából szőkés hajtincsét. — Egy nővel voltál. 

— Biztos, hogy nem, még egyszer mondom, még sosem jártam ott. Nem érted? Egész délután az irodában dolgoztam.

— Olyan boldogok voltunk, miért csináltad? — kérdezte a nő inkább magától. — Miért csináltad?

— Semmit sem csináltam — válaszolta már higgadtabban a férfi, és megölelte Melissza derekát. — Tudod, hogy mennyire imádlak! Téged is, a gyerekeket is.

— Találkozunk a válóperen — szólt csendesen a nő, és behúzódott a hálószobába, halk kattanás jelezte, kulcsra zárta az ajtót.

Az asztalon még mindig ott feküdt az összegyűrt, megázott levél.

 

*

 

Egy év telt el azóta, hogy a házaspár beadta a válópert. A válás nem bizonyult nehéznek, halkan, szinte észrevétlenül zajlott. Melissza új lakásba költözött, Szilárdot azóta sem lehetett látni azzal a kicsit kövérkés, guruló nevetésű asszonnyal, pedig már egy apró garzonban lakott, megtehette volna. Leginkább a sarki presszóban látták ücsörögni, vagy egy feltűnő színű, piros autóban, amivel két szép lányát fuvarozta városszerte. A lányok továbbra is márkás ruhákban, márkás cipőben jártak, apjuk minden évben síelni vitte őket.

— Végre itthon! — rikoltották kórusban, amikor hazaértek egy-egy ilyen utazásról. Igazság szerint alig bírták ki a pazar hetet a szűkszavú, esténként jó adag feleseket benyakaló apjukkal. Anyjuk bezzeg minden este megölelgette, megpuszilgatta őket, bár márkás ruhákat nem tudott vásárolni, de nyugodt lehetett, mert a lányok mindent megkaptak a válás után is gondoskodó apjuktól.

Melissza általában bevonult hálószobájába, és ezerszer végiggondolta a boldog házasság minden percét, minden meghitt, szenvedélyes éjszakáját, az apró meglepetéseket, minden kedves mozzanatot, a lányok születését, az esküvőt, a nászéjszakát… és a válást.

Egy késő őszi délután megint kellemetlenül, hidegen ömlött az eső, amikor Melissza egy elhagyatott buszmegállóban éppen a következő járatot várta. Hirtelen, kicsit távolabb feltűnt három sziluett. Vidám beszélgetést, sietős lépteket hallott. Egykedvűen fordult feléjük, semmi kedve sem volt beszélgetni. Lassan kirajzolódott férjének jól ismert, vékony, szürke körvonala s rögtön utána egy ismeretlen páré, amint egymásba karolva ballagnak felé. Egy magányos és egy páros sziluett. A párból az egyik vékony, magas, a másik alacsony, kövérkés. Élénken magyaráztak egymásnak. Melissza meredten nézte a három közeledő alakot.

— Ne várjunk a buszra, menjünk inkább gyalog, szeretem az esőt! — harsogta a dallamos női hang.

Már csak két alak ácsorgott a buszmegállóban. Melissza és Szilárd. Hidegen méregették egymást, morogtak valami köszönésfélét, majd sietős léptekkel mindketten ellenkező irányba indultak. A dúsan ömlő esőben már csak távolodó, szürke sziluettjük látszott. A hosszú, sárga busz pedig csikorgó fékezéssel, fröcsögve, morogva fordult be az üres megállóba.

Legutóbb szerkesztette > Vajdics Krisztina
Szerző Vajdics Krisztina 122 Írás
1966. március 14-én Miskolcon születettem. Gyermekéveimet Debrecenben töltöttem. A debreceni Tóth Árpád Gimnáziumban érettségiztem, majd a nyíregyházi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakos hallgatója lettem. Az írás szenvedélye vezetett a nyíregyházi Krúdy Gyula Újságíró Akadémiára, ahol újságírást tanultam. A helyi napilapokban jelentek meg első tárcáim, portréim, interjúim. 2008 karácsonyára jelent meg Neked írtam című verseskötetem, mely 42 verset tartalmaz. 2008-ban részt vettem a Magyar Író Akadémia írói kurzusán. 2012-ben szerkesztője, lektora lettem az Élő Költők Könyvklub kortárs irodalmi portálnak. Ebben az évben jelent meg Szökőangyal című novelláskötetem, második verseskötetem Szó születik címmel 2013 karácsonyára készült el. Az írás számomra levegővétel.