Tavaszi nagytakarítás

A tavaszi napfény lágyan simogatta a kisvárost, könnyű reggeli szellő fújdogálta a játszótéren ágaskodó fákat…

 

 

 

A tavaszi napfény lágyan simogatta a kisvárost, könnyű reggeli szellő fújdogálta a játszótéren ágaskodó fákat, halkan csikorgott egy autóbusz az utcafordulóban, az egyik földszinti lakásban felsírt egy csecsemő, egy korán kelő nénike friss újságért csoszogott a postaládához, amikor Emma a másik oldalára fordult.

— Nyakamon a tavaszi nagytakarítás! — dünnyögte magában álmosan, amikor kócosan döcögött az apró, keskeny konyhába egy erős reggeli kávét készíteni.

A frissítő kávé, mi tagadás, jól esett, olyannyira, hogy lassan kinyílt a szeme, amivel a konyhai térérzetet kissé megnövelő falitükörbe pillantott, és egyből érzékelte a letaglózó látványt, saját karikás szemeit és zilált hajzuhatagát.

— Éppen ideje, hogy kisütött a napocska! — állapította meg félhangosan, és a feketét lassan szürcsölgetve visszalopódzott a félig még meleg, csalogató, hófehér ágynemű ölelésébe.

Fejben már végigjárta a tavaszi nagytakarítás összes kellemes és annál kellemetlenebb lépcsőfokát — kicsit meg is nyugodott tőle, hiszen évről évre ilyenkor, tavasz kezdetén pakolt rendet valahol a lelki polcok káoszos fiókjaiban is —, amikor hirtelen hangos csörrenésre, majd még hangosabb rikoltásra lett figyelmes.

— Ócska ruhát, nagysáááága! Ócska ruhát, nagysááááága!

Szélsebesen az ablakhoz szökkent, és gyors kiáltással állította meg a kis kocsiját azóta már messzebbre görgető hölgyet.

— Ócska ruha, nagysááááága!

A hölgy határozottan hátrafordult, és barna batyuját meglebbentve, rozsdás kis kocsiját letámasztva, tarka mintás kendőjét kicsit feljebb csúsztatva az ablak felé kiáltott.

— Dobja csak, megvárom!

Emma borzos, szőke feje azonnal eltűnt a fehér ablakpárkány felett, hogy bent, a szobában a boglyas fej rendszerető tulajdonosaként sebes kapkodásba és pakolásba kezdhessen.

— Ez még jó, ez már nem, ezt kihíztam, ez még jól jöhet, na, ezt nem adom! — így válogatott, tüsténkedett, amikor a kezébe került egy csini kis fekete ruha.

— Sajnálatos módon már nem tetszel, megválok tőled — motyogta, majd nagy lendülettel összepakolta a batyut és könnyedén kihajította az ablakon. A batyu éppen a kiskocsi mellé pottyant. Az asszony halkan mormogott valami köszönésfélét, majd továbbindulva újra kezdte a kántálást.

— Ócska ruhát, nagysááááága! Ócska ruhát, nagysááááága! — s már jónéhány házzal arrébb repült felé a csomag.

Emma ezután egész délelőtt takarított. Lényegesen könnyebbnek, tisztábbnak érezte a lakást, amint lecipelte a sok megunt, elöregedett, elhasznált tárgyakkal jól megpakolt szatyrot, dobozt.

Másnap délelőtt a hétágról sütő napfény melegében könnyedén kigombolt kabátkában sétált a városka szélén nyújtózkodó piac felé egy-két hasznos darab beszerzését remélve.

Odaérve sokáig körözött a tarka-barka sátrak sorai között a zajosan hömpölygő forgatagban, míg végre vásárolt egy piros mintás kávésbögrét, egy színes sálat, egy csomag kávét, egy adagnyi tejkaramellát, de hirtelen megtorpant, mert az egyik sátor szélén lévő kötélen a tavaszi napfényben szinte vágyakozva kínálta magát egy könnyű, elegáns kis ruha, mely gyönyörűen, hívogatóan ringatódzott.

— Pont az én méretem lehet — morfondírozott, és az esti fogadásra gondolva gyorsan fel is próbálta.

— Elviszem! Tegnap váltam meg néhány régi darabtól, mindig mondom, hogy ha egytől megszabadulok, helyette azonnal újat kapok — csicseregte közlékenyen a sátor belsejében az eladónak.

— Jó lesz, nagysága? — kérdezte egy tarka kendő által kissé takart profilú hölgy a sátor túloldalán bekukkantva.

— Bizony jó — válaszolta volna éppen, de felfedezett a hölgy hangjában valami különösen ismerőset, amivel hirtelen nem tudott mit kezdeni, így zavarában kicsit kapkodva fizette ki a nagyon is megfelelőnek tartott összeget, és a praktikus vásárlás boldogságától feldobottan hazafelé indult a kissé göröngyös földúton.

Este, a parti előtt laza kontyba tűzte a haját, lassan belebújt vadonatúj, fekete ruhájába, felkapott egy magas sarkú cipőt, majd vidáman ballagott, a kertvároska szépen felújított családi házai között húzódó keskeny, de hangulatos utcán, az esti program helyszínére. A partin szinte mindenki szolidan elegáns öltözékben trécselt, térült-fordult.

— Hol vetted ezt a szép kis ruhát? — kérdezte kíváncsian a háziasszonytól.

— Az Éva Divatház katalógusától rendeltem — válaszolta az kedvesen. — És te, Emma, honnan szerezted be ezt a csini modellt? Látszik, hogy valami jó márka lehet.

— Én is onnan — dadogta Emma. — Ráadásul fillérekért — tette hozzá gondolatban, de csak gondolatban. — Tetszik?

— Nagyon.

— Ócska ruhát, nagysááááága! — zúgta egy hang érdesen a tavasziasan meleg estébe.

Emma megfordult, megigazította derekán az övet, sebesen kikukucskált az ablakon, majd újból agyába villant s egyúttal meg is világosodott a furcsa hasonlóság. Lesimított ruhájáról egy zavaró kis szöszmöszt, kicsit meghúzgálta, és halkan sóhajtott egyet.

— Hölgyem, kér még egy teát? — érdeklődött a felszolgáló, és bepördült a konyhába egy újabb adag desszertért.

22látogató,1mai

Szerző Vajdics Krisztina 124 írás
1966. március 14-én Miskolcon születettem. Gyermekéveimet Debrecenben töltöttem. A debreceni Tóth Árpád Gimnáziumban érettségiztem, majd a nyíregyházi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakos hallgatója lettem. Az írás szenvedélye vezetett a nyíregyházi Krúdy Gyula Újságíró Akadémiára, ahol újságírást tanultam. A helyi napilapokban jelentek meg első tárcáim, portréim, interjúim. 2008 karácsonyára jelent meg Neked írtam című verseskötetem, mely 42 verset tartalmaz. 2008-ban részt vettem a Magyar Író Akadémia írói kurzusán. 2012-ben szerkesztője, lektora lettem az Élő Költők Könyvklub kortárs irodalmi portálnak. Ebben az évben jelent meg Szökőangyal című novelláskötetem, második verseskötetem Szó születik címmel 2013 karácsonyára készült el. Az írás számomra levegővétel.

7 Komment

  1. Más. Beszélgetés egy tanáriban. Jó fülem van… Szakmai ártalom. (Csak a feleségem kérdőjelezi ezt meg… 🙂 )
    – De szép új ruhád van… Mennyiért vetted?
    A választ kicsit meg kellett gondolni, így a kollegina jobbnak látta elpirulni. A diákoknak megkésett válaszai is sokatmondóak, tudta ezt. Jobbnak látta bevallani, hol vette. Majd ő is végigmérte a kolleginát.
    -Én is ott…

  2. Na, de amit én mesélek most, az nem! Feleségem nagybátyjával történt meg. Elvesztette(?) a szemüvegét. A második világháborút, a negyvenhatos szárazságot, a kolhozosítást, az államosítást, a szalinizmust stb. megélt generáció génjeiben is benne a spórlás, így amikor meglátott egy szemüvegárust, (a piacon!) gondolta felpróbál néhányat, hátha… Megspórolná az orvost, s olcsóbban is hozzájutna. Az első amit kezébe vett, a saját szemüvege volt… Szólt a rendőrnek, az megvonta a vállát: “Nem tudom bizonyítani, hogy lopta. Azt fogja mondani, ő is vette valakitől”
    Kicsi a világ.

  3. Vártam ezt a poént. Nem szabad soha sem megválni ép darabtól igy. Vagy egy tényleg rászorulónak vagy szervezetnek adományozzad. Itt vannak gyüjtőládák. Régen nem volt rajtuk lakat de most már van. “Élelmes” keletiek kifosztották őket és a kitisztított sokszor szinte hibátlan ruhákat árulták butikjaikban. Itt is ez lesz a sorsuk de azzal a különbbséggel hogy a nyereség a szegényekre rászorulókra lesz fordítva

Hagyj üzenetet