Vajdics Krisztina : Tavaszi nagytakarítás

Nyomtatás

A tavaszi napfény lágyan simogatta a kisvárost, könnyű reggeli szellő fújdogálta a játszótéren ágaskodó fákat, halkan csikorgott egy autóbusz az utcafordulóban, az egyik földszinti lakásban felsírt egy csecsemő, egy korán kelő nénike friss újságért csoszogott a postaládához, amikor Emma a másik oldalára fordult.

— Nyakamon a tavaszi nagytakarítás! — dünnyögte magában álmosan, amikor kócosan döcögött az apró, keskeny konyhába egy erős reggeli kávét készíteni.

A frissítő kávé, mi tagadás, jól esett, olyannyira, hogy lassan kinyílt a szeme, amivel a konyhai térérzetet kissé megnövelő falitükörbe pillantott, és egyből érzékelte a letaglózó látványt, saját karikás szemeit és zilált hajzuhatagát.

— Éppen ideje, hogy kisütött a napocska! — állapította meg félhangosan, és a feketét lassan szürcsölgetve visszalopódzott a félig még meleg, csalogató, hófehér ágynemű ölelésébe.

Fejben már végigjárta a tavaszi nagytakarítás összes kellemes és annál kellemetlenebb lépcsőfokát — kicsit meg is nyugodott tőle, hiszen évről évre ilyenkor, tavasz kezdetén pakolt rendet valahol a lelki polcok káoszos fiókjaiban is —, amikor hirtelen hangos csörrenésre, majd még hangosabb rikoltásra lett figyelmes.

— Ócska ruhát, nagysáááága! Ócska ruhát, nagysááááága!

Szélsebesen az ablakhoz szökkent, és gyors kiáltással állította meg a kis kocsiját azóta már messzebbre görgető hölgyet.

— Ócska ruha, nagysááááága!

A hölgy határozottan hátrafordult, és barna batyuját meglebbentve, rozsdás kis kocsiját letámasztva, tarka mintás kendőjét kicsit feljebb csúsztatva az ablak felé kiáltott.

— Dobja csak, megvárom!

Emma borzos, szőke feje azonnal eltűnt a fehér ablakpárkány felett, hogy bent, a szobában a boglyas fej rendszerető tulajdonosaként sebes kapkodásba és pakolásba kezdhessen.

— Ez még jó, ez már nem, ezt kihíztam, ez még jól jöhet, na, ezt nem adom! — így válogatott, tüsténkedett, amikor a kezébe került egy csini kis fekete ruha.

— Sajnálatos módon már nem tetszel, megválok tőled — motyogta, majd nagy lendülettel összepakolta a batyut és könnyedén kihajította az ablakon. A batyu éppen a kiskocsi mellé pottyant. Az asszony halkan mormogott valami köszönésfélét, majd továbbindulva újra kezdte a kántálást.

— Ócska ruhát, nagysááááága! Ócska ruhát, nagysááááága! — s már jónéhány házzal arrébb repült felé a csomag.

Emma ezután egész délelőtt takarított. Lényegesen könnyebbnek, tisztábbnak érezte a lakást, amint lecipelte a sok megunt, elöregedett, elhasznált tárgyakkal jól megpakolt szatyrot, dobozt.

Másnap délelőtt a hétágról sütő napfény melegében könnyedén kigombolt kabátkában sétált a városka szélén nyújtózkodó piac felé egy-két hasznos darab beszerzését remélve.

Odaérve sokáig körözött a tarka-barka sátrak sorai között a zajosan hömpölygő forgatagban, míg végre vásárolt egy piros mintás kávésbögrét, egy színes sálat, egy csomag kávét, egy adagnyi tejkaramellát, de hirtelen megtorpant, mert az egyik sátor szélén lévő kötélen a tavaszi napfényben szinte vágyakozva kínálta magát egy könnyű, elegáns kis ruha, mely gyönyörűen, hívogatóan ringatódzott.

— Pont az én méretem lehet — morfondírozott, és az esti fogadásra gondolva gyorsan fel is próbálta.

— Elviszem! Tegnap váltam meg néhány régi darabtól, mindig mondom, hogy ha egytől megszabadulok, helyette azonnal újat kapok — csicseregte közlékenyen a sátor belsejében az eladónak.

— Jó lesz, nagysága? — kérdezte egy tarka kendő által kissé takart profilú hölgy a sátor túloldalán bekukkantva.

— Bizony jó — válaszolta volna éppen, de felfedezett a hölgy hangjában valami különösen ismerőset, amivel hirtelen nem tudott mit kezdeni, így zavarában kicsit kapkodva fizette ki a nagyon is megfelelőnek tartott összeget, és a praktikus vásárlás boldogságától feldobottan hazafelé indult a kissé göröngyös földúton.

Este, a parti előtt laza kontyba tűzte a haját, lassan belebújt vadonatúj, fekete ruhájába, felkapott egy magas sarkú cipőt, majd vidáman ballagott, a kertvároska szépen felújított családi házai között húzódó keskeny, de hangulatos utcán, az esti program helyszínére. A partin szinte mindenki szolidan elegáns öltözékben trécselt, térült-fordult.

— Hol vetted ezt a szép kis ruhát? — kérdezte kíváncsian a háziasszonytól.

— Az Éva Divatház katalógusától rendeltem — válaszolta az kedvesen. — És te, Emma, honnan szerezted be ezt a csini modellt? Látszik, hogy valami jó márka lehet.

— Én is onnan — dadogta Emma. — Ráadásul fillérekért — tette hozzá gondolatban, de csak gondolatban. — Tetszik?

— Nagyon.

— Ócska ruhát, nagysááááága! — zúgta egy hang érdesen a tavasziasan meleg estébe.

Emma megfordult, megigazította derekán az övet, sebesen kikukucskált az ablakon, majd újból agyába villant s egyúttal meg is világosodott a furcsa hasonlóság. Lesimított ruhájáról egy zavaró kis szöszmöszt, kicsit meghúzgálta, és halkan sóhajtott egyet.

— Hölgyem, kér még egy teát? — érdeklődött a felszolgáló, és bepördült a konyhába egy újabb adag desszertért.