Kató Marianna : Vasárnapi ebéd

 

Reggel van. A konyhából a Kossuth-rádió hallatszik. Nagyapám a kisszéken ül, előtte egy hokedli. Dohányt vág, szájában füstöl a tekert cigaretta. Néha köp egyet, nem nyálasat, csak a dohányt, ami a szájába került a füstszűrő nélküliből. Körülötte némi hamu, próbál beletalálni a hamuzóba, de hanyagul, érdektelenül.

Nagyanyám a tűzhely mellett áll, fakanállal a kezében. Otthonkája majdnem földig ér, beleszúrva egy biztostű, zsebében textilzsebkendő, alatta zöld ruha, hozzá harisnya és mamusz, amit a múlt héten vett a kágéesté piacon, Nyíregyházán.

Korán keltek, hajnali háromkor, megetették a disznókat, majd csirkevágás következett. Most fő a húsleves meg a töltött káposzta, vasárnap mindig ez a menü.

Egyszer csak nagyapám feláll, visszateszi a hokedlit a konyhaasztal alá, kapcát teker a lábára, húzza fel gumicsizmáját. Nagyanyám ezt látva hangosan odaszól neki:

— Hova mégy mán? Nem vót elég a reggeli pájinka? — veszekedik rá.

Káromkodik mellé egy cifrát, de az öreg nem foglalkozik vele, megszokta már. Mama nem nyugszik. Attól, hogy papó hallgat, még mérgesebb lesz.

— Hányszor iszol te egy nap? — s újra káromkodik egy még cifrábbat. — Enni meg majd nem fogsz!

Az öreg felteszi a fejére a muskátlis kalapját, hüvelyk- és mutatóujja közé veszi a kissé ellaposodott cigarettát, majd ennyit mond:

— Haggyá’ mán békén! Főzzél! Ebéd előtt kell egy feles, mer úgy jobban esik az étel.

Lassan kisétál az udvarra, krákog és köp egyet. A meggyfa alatt a hűvösben áll a biciklije. Már az is öreg, kissé ütött-kopott, barnás, de ő mindig szerel rajta valamit, és ezért még használható. A szárító kötélről levesz egy műanyagcsipeszt és megfogja vele a nadrágszárát, ne legyen olajos a lánctól. Kitolja az utcára, rágyújt még egy cigire, felszáll a biciklire és kihúzza magát. Így hajt el a kocsmáig szépen, komótosan. Csak pár perc, mert nincs messze az italozó. Sose áll le beszélgetni, talán nem is mer, mert tudja, ha sokáig marad, a mama megint leszidja. Kikéri a felesét, lehúzza, és már indul is haza.

Nagyanyám már várja. Ahogy papó megérkezik és leül a kisszékre, már veszi is ki a hokedlit az asztal alól és teszi az öreg elé. Nagyapám tudja, itt most enni kell, ha tetszik, ha nem, mert megint mérges lesz az öregasszony. Mama kiszedi neki a húslevest, jól telerakja hússal, és egy csípős paprikát rak mellé. Házi hosszú tészta van benne, mindig ő gyúrja. Persze nagyapámnak nem tetszik az elé rakott mennyiség, és így szól:

— Kinek szedtél ennyit?

Erre nagyanyám:

— Kinek? A szomszédnak! Egyed megfele, na! Enni kell!

Szegény öreg megeszi, ha kell, ha nem. Nem vitatkozik, úgyis mindig a mamának van igaza. Olyan jó nagydarab asszony, több mint száz kiló, nagyapám meg kis ember, könnyen meg lehet félemlíteni. Megeszi a levest, de a főtt húsból csak hagy egy kicsit. Mama nem szól, hiszen nem megy kárba, mert ő majd megeszi a maradékot.

Következik a töltött káposzta. Olyan öklömnyi nagyságúakat töltött a csirke mellehúsából. Kiszed papónak ötöt, odarakja elé két szelet kenyérrel. Nagyapám már rágja a szája szélét olyan ideges:

— Minek tettél ide ennyit? Vidd ki a kutyának! A dög álljon belé!

Nagyanyám felemeli a fakanalat, azzal integet az öreg felé:

— Egyed! Ha a pájinkát meg bírod inni, enni is kell! — Azzal a fordulattal belép a szobába, s amíg nagyapám nem látja, kivesz a szekrény aljából egy eldugott pálinkás üveget és meghúzza.

Legutóbbi módosítás: 2014.02.15. @ 17:21 :: Kató Marianna

Szerző Kató Marianna 51 Írás
Az írás nagyon fontos szerepet tölt be az életemben,hiszen ezáltal sok mindent el tudok mondani az olvasóimnak.Ezen kívül aktívan foglalkozom állatvédelemmel,állatmentéssel,környezetvédelemmel és nevelem 2013 Januárjában született gyermekünket.