Reggel van. A konyhából a Kossuth-rádió hallatszik. Nagyapám a kisszéken ül, előtte egy hokedli. Dohányt vág, szájában füstöl a tekert cigaretta. Néha köp egyet, nem nyálasat, csak a dohányt, ami a szájába került a füstszűrő nélküliből. Körülötte némi hamu, próbál beletalálni a hamuzóba, de hanyagul, érdektelenül.
Nagyanyám a tűzhely mellett áll, fakanállal a kezében. Otthonkája majdnem földig ér, beleszúrva egy biztostű, zsebében textilzsebkendő, alatta zöld ruha, hozzá harisnya és mamusz, amit a múlt héten vett a kágéesté piacon, Nyíregyházán.
Korán keltek, hajnali háromkor, megetették a disznókat, majd csirkevágás következett. Most fő a húsleves meg a töltött káposzta, vasárnap mindig ez a menü.
Egyszer csak nagyapám feláll, visszateszi a hokedlit a konyhaasztal alá, kapcát teker a lábára, húzza fel gumicsizmáját. Nagyanyám ezt látva hangosan odaszól neki:
— Hova mégy mán? Nem vót elég a reggeli pájinka? — veszekedik rá.
Káromkodik mellé egy cifrát, de az öreg nem foglalkozik vele, megszokta már. Mama nem nyugszik. Attól, hogy papó hallgat, még mérgesebb lesz.
— Hányszor iszol te egy nap? — s újra káromkodik egy még cifrábbat. — Enni meg majd nem fogsz!
Az öreg felteszi a fejére a muskátlis kalapját, hüvelyk- és mutatóujja közé veszi a kissé ellaposodott cigarettát, majd ennyit mond:
— Haggyá’ mán békén! Főzzél! Ebéd előtt kell egy feles, mer úgy jobban esik az étel.
Lassan kisétál az udvarra, krákog és köp egyet. A meggyfa alatt a hűvösben áll a biciklije. Már az is öreg, kissé ütött-kopott, barnás, de ő mindig szerel rajta valamit, és ezért még használható. A szárító kötélről levesz egy műanyagcsipeszt és megfogja vele a nadrágszárát, ne legyen olajos a lánctól. Kitolja az utcára, rágyújt még egy cigire, felszáll a biciklire és kihúzza magát. Így hajt el a kocsmáig szépen, komótosan. Csak pár perc, mert nincs messze az italozó. Sose áll le beszélgetni, talán nem is mer, mert tudja, ha sokáig marad, a mama megint leszidja. Kikéri a felesét, lehúzza, és már indul is haza.
Nagyanyám már várja. Ahogy papó megérkezik és leül a kisszékre, már veszi is ki a hokedlit az asztal alól és teszi az öreg elé. Nagyapám tudja, itt most enni kell, ha tetszik, ha nem, mert megint mérges lesz az öregasszony. Mama kiszedi neki a húslevest, jól telerakja hússal, és egy csípős paprikát rak mellé. Házi hosszú tészta van benne, mindig ő gyúrja. Persze nagyapámnak nem tetszik az elé rakott mennyiség, és így szól:
— Kinek szedtél ennyit?
Erre nagyanyám:
— Kinek? A szomszédnak! Egyed megfele, na! Enni kell!
Szegény öreg megeszi, ha kell, ha nem. Nem vitatkozik, úgyis mindig a mamának van igaza. Olyan jó nagydarab asszony, több mint száz kiló, nagyapám meg kis ember, könnyen meg lehet félemlíteni. Megeszi a levest, de a főtt húsból csak hagy egy kicsit. Mama nem szól, hiszen nem megy kárba, mert ő majd megeszi a maradékot.
Következik a töltött káposzta. Olyan öklömnyi nagyságúakat töltött a csirke mellehúsából. Kiszed papónak ötöt, odarakja elé két szelet kenyérrel. Nagyapám már rágja a szája szélét olyan ideges:
— Minek tettél ide ennyit? Vidd ki a kutyának! A dög álljon belé!
Nagyanyám felemeli a fakanalat, azzal integet az öreg felé:
— Egyed! Ha a pájinkát meg bírod inni, enni is kell! — Azzal a fordulattal belép a szobába, s amíg nagyapám nem látja, kivesz a szekrény aljából egy eldugott pálinkás üveget és meghúzza.
Legutóbbi módosítás: 2014.02.15. @ 17:21 :: Kató Marianna