Bojtor Iván : HALLOD, BORGES?

Ha egyszer véget ér a világ, mi lesz az utolsó dolog, amit hátrahagyunk magunkból? Érdemes lesz azt megőrizni…
GALAKTIKA 276

Borges életét olvasom. Úgy sejtem, mire a végére érek, én is meghalok.

Borges élete. Hétszáznegyven oldal. Ennyi maradt a világból.

A lámpa fénye elhalványul. Lekapcsolom. Várnom kell, míg az akkumulátorok újra feltöltődnek. A földön heverő konzervdobozok közt elbukdácsolok az ágyig. Fejem alá gyűröm a párnát, és hanyatt fekve bámulok a sötétségbe.

Hónapok óta, itt lapulok ebben a patkánylyukban. Nem merek kimenni. Nem akarom látni, mi van odakint. Még nem. Majd a végén. Talán… A legvégén.

Mi maradt nekem a végtelennek kikiáltott térből? Egy bunker. Hat méter hosszú, öt méter széles, legnagyobb magassága talán két és fél méter lehet. Nem mértem le, nincs is mivel. Alattam még van két másik szint is, de a lejáratot egy vastag betonlap fedi, annyira nehéz, hogy képtelen vagyok kimozdítani a helyéről. Az első napokban, ha zajt hallottam odalentről, reménykedve kopogtattam, hátha elrejtőzött valaki a mélyben, még azelőtt, hogy én ideértem volna. Fülemet a betonra tapasztva, idővel beazonosítottam a hangokat. Hol az áramfejlesztő sivított, hol meg a víztisztító bugyborékolt, máskor meg a levegőszűrő sziszegett. Hát? Ennyit a lenti hangokról. A kintről behallatszó dübörgés, nem változott hónapok óta. Eleinte nagyon zavart, ez az állandó morajlás. Néha úgy éreztem, mintha a fejemben szólna, de már megszoktam.

Egyetlen szórakozásom az olvasás. Néhány napja hirtelen az, az ötletem támadt, hogy írok valamit. Amolyan búcsúlevél félét. Ki tudja? Talán megtalálja majd valaki vagy valami. Bár alig hiszem. A táskámban volt egy füzet. Kerestem bent egy üres oldalt, letettem az asztalra, fogtam a tollat… és… és csak néztem, néztem a kockás lapot. Semmi sem jutott az eszembe. Még ültem a füzet felett egy darabig, majd elkedvetlenedve becsuktam, és olvastam tovább. Olvastam tovább Borges életét.

A könyvet egy kimondhatatlan nevű szerző írta.  Valami Amliwlison vagy Maliwilason. Érthetetlen, hogy akkor reggel miért ezt raktam el. Most persze jobban örülnék a Borges összesnek, de hát az öt kötet, ez meg csak egy, persze súlyra lehet, hogy ugyanennyi lett volna. Ott volt még a… a… Furcsa. Az is Borgesről szólt. Hm. Érdekes. Kétezer könyv közül valamiért, abból a hétből választottam, pedig nem vagyok Borges-mániás. Akkor, abban a pillanatban mindössze hét könyvnek volt esélye, hogy megmaradjon, és mindegyik valamiképp kapcsolatban állt vele, vagy ő írta, vagy róla szólt.

Titkon még mindig reménykedem, hogy abból a rengeteg mindenféle dologból – azt is mondhatnám, hogy metafizikai zagyvaságból –, melyekről Borges írt, néhány létezik. Az egyik ilyen az örökkévalóság, vagy, ahogy ő nevezte „időnkívüliség”, ahonnan egyszerre látni mindent, a múltat, a jelent és a jövőt. Á! Ez csak fantazmagória. Vagy mégsem? Mi van akkor, ha mégis létezik? Mi van, akkor, ha ő ott van, és látja ezt az egész rémséget? Még az is lehet, hogy pont engem figyel. Akkor biztos tetszik neki, hogy az egyetlen könyv, amelyik még megmaradt, az róla szól. Vagy talán megsértődött, mert nem az ő művei közül választottam? Nem hiszem. Szerinte úgy is csak egyetlen könyv létezett, ami maga az Univerzum, melyet az a bizonyos egyetlen Író diktált, aki valamiképp azonos volt mindenkivel, aki valaha tollat fogott a kezébe. No, igen! Ez már múlt idő. Mert az a kötet, amelyik becsukva ott fekszik az asztalon – ha tetszik neki, ha nem –, annak az általa elképzelt, egyetlen Könyvnek az utolsó emanációja.

Ha figyelembe veszem, hogy szerinte úgyis minden író azonos volt a világ összes írójával, akkor neki teljesen mindegy, ki írta, ő vagy az a kimondhatatlan nevű.

Persze lehet, hogy annak jobban örülne, ha valamelyik kedvence: Homérosz, Dante, vagy Stevenson írta volna, vagy Scott, vagy… Á! Szerintem meg most már mindegy, hogy ki írta az utolsó könyvet: Dickens, Dosztojevszkij, Agatha Christie, Cholnoky Viktor vagy Kafka Margit. Mi változik? Semmi.

Nagy a hőség. Folyik rólam a víz. És ez a zúgás! Mintha megint a fejemben szólna…

 

Ez meg mi? A part alatt, a part alatt, három varjú kaszál, három varjú kaszál. Ja! A telefon. Miért pont ezt a dallamot állítottam be? A halál kaszál odakint, nem a három varjú.

Üzenetem jött. Nem nézem meg.  Semmi értelme. Úgy is tudom, mi áll benne:

„Ha tíz napon belül 6000 forintot tölt számlájára, tőlünk 2000 forint bónuszt kap, melyet két hónapon belül használhat fel hálózatunkon belül.”

Egy szorgalmas automata, meg egy ostoba műhold még dolgozik valahol, és kiszámíthatatlan időpontokban újra és újra elküldi ezt az üzenetet.

Az első héten még napokat töltöttem azzal, hogy mindenféle ismert és ismeretlen számokat hívtam. Néha kicsengett… De nem vette fel senki.

A telefon fényét irányjelzőként használva, elszédelgek az asztalig. Sokáig aludhattam, mert a lámpa teljes erejével világít.

Szemem lassan megszokja a fényt. Lapozgatok a könyvben. Hol tartottam? Nem is emlékszem. Valójában nincs is kedvem olvasni. Inkább csak nézegetem a titokzatosan szomorú, múlt századi, fekete-fehér fényképeket: Borges és húga 1908-ban; Borges 1924-ben; A Sur folyóirat szerkesztőbizottsága a lap indulásakor 1930-ban (Borges szájában cigaretta – de rágyújtanék –!); Borges és Adolfo Bioy Casares 1942-ben; Borges és Maria Kodoma valahol Olaszországban; Borges sírja.

Hm. Borges sírja. Neki legalább van sírja. Vagy csak volt? Lehet, hogy már az sincs meg.

 Hallod, Borges? Meg van még a sírod? Tudod, ott Genfben. Látod onnan az örökkévalóságból?

Vajon tényleg ott lehet? Alig hiszem.

Írni kellene valamit. De mit? Búcsúlevelet? Azt már próbáltam. Inkább valami fikciót, amibe bele lehet feledkezni, hogy ne gondoljak a valóságra. Regényt. Á! Ahhoz úgyse lenne türelmem. Novellát vagy esszét. Novellát vagy esszét? Vagy esszénovellát. Valami… Most majdnem azt mondtam, hogy borgesest. De miért, ne? Elvégre ezt a műfajt ő találta ki. Legalábbis Bioy Casares azt állította. (Ezt nemrég olvastam a könyvben.) Ő már csak tudhatta, a barátja volt. Akkor legyen esszénovella! Mi kell hozzá? Valami jó téma meg pár tucat okoskodó idézet. A pontos idézeteknek, most azt hiszem, szűkében leszek, mert csak egyetlen könyvem van. Ha meg a fejemből kezdeném előbányászni őket, akkor óhatatlanul betüremkednének ide az emlékek, és azoktól jobban félek, mint attól a valamitől, ami odakint van. Persze kitalálhatnék néhány írót, görögöket meg rómaiakat. Azt hiszem, ez menne. Írom is:

Számoszi Andronikosz. Vagy…

Tiniai Eumolposz. Akinek főműve: Az istenek kertje.

Vagy lehetne egy keresztény szent, mondjuk: Szent Taminosz. Ő írhatta volna Az éjjeli virrasztást. Vagy egy vértanú: Szent… Szent… Á! Ennek semmi értelme.

Ha már itt van ez a könyv, miért ne idézhetnék ebből? Miért is ne? Mert akkor Borgesről szólna ez is, amit írok. Na ne! Még ez is? Itt már hónapok óta Borgesről szól minden. Hallod, Borges? Hallod?! Kezdesz az agyamra menni!

Na tessék! Most még a lámpa is halványul. Eddig tartott. Gyerünk vissza az ágyra!

A fenébe! Most már össze kellene szedni ezeket az átkozott dobozokat. Majdnem kitörtem a bokám.

Nem Borgesről kellene írnom, hanem arról az egyetlen íróról, aki azonos Borgesszel, Stevensonnal, a kimondhatatlan nevűvel vagy az általam kreált Tiniai Eumolposszal.

Borges és Stevenson… Stevenson és Borges… Ez az azonosság, valamiért nem megy ki a fejemből. Talán erről olvashattam valamit. Az biztos, hogy nem én találtam ki. Majd utánanézek a könyvben. Talán benne van.

 

Megtaláltam, pedig nem is kerestem. Visszalapoztam párszáz oldalt, mert rájöttem, hogy abból, amit az utóbbi napokban olvastam, egy szóra sem emlékszem. Most újra 1933-ban járok. Annak az évnek novemberében jelent meg Norah Lange regénye, a 45 nap és 30 tengerész. Borges túlélte, pedig jól irányzott tőrdöfés volt. A történet egyik szereplőjét Stevensonnak hívták. Az őseivel kérkedő, könyvmoly agglegény ellenszenves figurájában mindenki ráismert. És ezt Norah Lange írta, a nagy Ő. Ezt inkább hagyjuk…

Unom már ezt az életrajzot. Mégis jobb lett volna a Borges összes. Adathalmaz helyett most szívesebben olvasnék egy novellát. Talán a „Körkörös romok”-at, vagy „A tükör és a maszk”-ot. De hát ez lehetetlen. Mégis csak írni kellene valamit, azzal is múlik az idő. Írhatnék valami novellát is. Mi lenne, ha leírnám valamelyik novelláját, csak úgy, ahogy éppen eszembe jut? Á! Abból valami szörnyűség lenne. És ha megpróbálnám leírni szó szerint, mint egyik hőse Pierre Ménard, aki betűről betűre újra írta az egész Don Quijotét? Nem egyszerűen csak lemásolta, hanem megküzdött minden bekezdésért, minden sorért, minden szóért, minden betűért. Azzal, hogy Cervantes és Ménard könyve teljesen megegyezett, azt sugallja, bármely író helyettesíthető egy másikkal, aki ha elegendő időt kap, megírhat vagy újra írhat bármilyen művet. Ménard beleképzelte magát Cervantes bőrébe, és valamiképp feloldódott benne, azonosult vele. Ez persze csak fikció, és talán így túl bonyolultan hangzik, de ha a különböző szuggesztiós technikákra gondolok, lehet benne valami.

Festőkkel már kísérleteztek. Az amúgy valóban tehetséges alanyoknak azt hipnotizálták, hogy ők azonosak van Gogh-gal vagy Rembrandttal, a ráhatás eredményeként pedig van Gogh vagy Rembrandt stílusában készült festményeket alkottak. Ki tudja? Talán így születtek azok a képek, melyek eredetiségén évtizedekig vitatkoztak. Lehet, hogy tényleg ez volt az igazán kiváló hamisítványok titka? Vajon ez a technika alkalmazható lenne az írásra is? Nem tudom. Lehet, hogy kipróbálom. Végül is időm az van bőven.

Lekattintom a lámpát. Az utolsó villanyégő van bent. A többi már mind kiégett, nem bírták a feszültségingadozást.  Mi lesz, ha ez is kiég, és nem tudok se olvasni, se írni?

A dobozokat még mindig nem szedtem össze.

 

Már megint. Kaszál a halál.

Álmodtam. Arról a kinti világról. Színes volt, szélesvásznú és hangos, mint egy régi hollywoodi rémfilm. Nem akarok rágondolni.

Inkább írok. Tegnap megfogalmaztam magamban azt a bizonyos első mondatot. A címen még gondolkodom. Meg az író nevén is. Még nem döntöttem el, hogy ki fogja írni. Én vagy Borges? Azt hiszem, rá hagyom. Hallod, Borges? Készülj! Most jön a nagy kísérlet.

A legegyszerűbb technikákkal kezdem. Első a sima önszuggesztió.  Hanyatt fekszem az ágyon, kinyújtózom, és lassan, mélyen beszívom a levegőt, majd lassan, ugyanabban a tempóban kifújom. Közben azt szuggerálom magamnak, hogy: „Én vagyok Borges. Én… Vagyok… Borges.”  Állj! Ez így nem jó. Mindjárt elalszom, és nem érek el vele semmit.

Legyen inkább a telepátia! Telepatikus kapcsolatot úgy kell létrehozni, hogy a célszemély arcát intenzíven magunk elé képzeljük – még jobb, ha a fényképe is előttünk van –, és valami emóciót kiváltó eseményre gondolunk, majd hirtelen valami egész másra tereljük a figyelmünket, töröljük az előző gondolatokat. Ezt addig ismételgetjük, amíg a kapcsolat létre nem jön. Másoknak millióból egyszer ha sikerült, nekem húszból egy biztosan. De ez így egyirányú lenne. Borges biztosan megérezné a jelenlétemet – ha nem lennék túl szkeptikus –, de most nem az a cél, hanem az hogy én értsem meg az ő gondolatait.

Reménytelen. Amit akarok, az inkább a misztikusok céljához áll közel. Mert mit is akartak ők? Valamiféle azonosulást Istennel. A szúfik még a fokozatokat is meghatározták: az első az összekapcsolódás, ami kizárja a hívő és Isten azonosulását, a második az azonosulás, melyben természetük egyesül, a harmadik pedig a benne lakozás, melyben isten lelke lakja a misztikus megtisztult lelkét.

Mikor Al-Halládzsot megkérdezték, hogy melyik út vezet Istenhez, azt válaszolta, hogy „Húzd vissza mindkét lábadat, az egyiket a földi életből, a másikat a túlvilágiból, és akkor nála vagy”.

Nehéz értelmezni ezeket a szavakat, de ha az én helyzetemre gondolok, alkalmazhatom rá. Nem vagyok sem az életben, sem a túlvilágon, és…

A part alatt, a part alatt. Már megint ez a rohadt telefon… Ideje lenne kikapcsolni. Egyre jobban bosszant. És különben is, csak hiú reményeket táplál…

 

 Ma, végre leírtam az első sort.

„Állítólag valamelyik lepukkant atomreaktor szarkofágjából bújt elő.”

(Ezt én írtam, és nem Borges.)

Folytattam volna egy akadémikus véleményét idézve, akit mivel nem emlékeztem a nevére, magamban elneveztem D. H. Mayernek.  Ő valami olyasmit mondott, hogy ami történt, az a négyezer év alatt kidolgozott fizikai világképünk megcsúfolása.

De ezt már nem írtam le. A tollat bevágtam az asztal mögé. A lapot is kitéptem volna, de nem engedett. Végül csak lapoztam egyet a füzetben, és most az üres oldal ott fehérlik az asztalon. A lámpa meg ég. Le kellene kapcsolni! A három varjú meg csak kaszál, kaszál…

 

Mi történt? Álmodhattam valamit? Talán megint a telefon? Nem. Sötét van, nem világít. Furcsa csend van. Megsüketültem? Nem. Elült odakint a dübörgés! Hát persze! Biztos arra ébredtem fel. Olvastam valahol, hogy az 1800-as évek végén egy éjszakán, amikor a Niagara befagyott, a környékén lakók mind felébredtek. Mint mondták, felriadtak, mert olyan szörnyűséges csend támadt. Tényleg csend van. De mintha valami kaparászást hallanék. Lentről jön. Ez csak valamelyik gép hangja lehet, eddig elnyomta a kinti dübörgés.

Talán ki kellene nézni, hogy mi van odakint? Nem. Azt aztán nem! Majd ha eljön az ideje, ha már nem lesz más választásom. Különben is, írnom kell.

Ez nem lehet igaz! Nem ég a lámpa. Égve felejtettem. Lemerültek az aksik. És mi lesz, ha tönkrementek? Akkor közeleg a vég.

Tényleg úgy vagyok, ahogy Al-Halládzs mondta, egyik lábamat még visszahúztam a túlsó világból, a másikat meg már ebből. Ez így elég zavarosnak hangzik. A kabbalista Luria is valamiféle összehúzódásról beszélt. Szerinte Isten a teremtés előtt visszahúzódott, hogy helyet adjon a teremtett világnak. Luriát valahol Borges is idézi. Melyikben is? A Fitzgeraldról szóló esszéjében.

Feltételezi, hogy miközben az a Rubáijatot fordította, lelkébe beleköltözött Omar Khajjam lelke, mert Luria szerint „egy halott lelke beköltözhet egy szerencsétlenül járt másik ember lelkébe, hogy azt segítse”.

Vicces.

Borges, Borges.

Rám is rám férne egy kis segítség. Hallod? Ideje lenne, hogy megszólalj! Üzenj valamit! Üzenj már valamit! Hiába sunyítasz ott az örökkévalóságban, előbb-utóbb úgyis megidézlek. Majd meglátod! Kitalálok valamit.

Az endori boszorkány is megidézte Sámuel próféta szellemét. Persze ez már nekromancia lenne, és a régiek úgy tartották, ahhoz vér kell. Vér és kegyetlenség. Eriktó, a thesszáliai boszorkány átvágta a halott torkát, kampót akasztott testébe, és úgy vonszolta a barlangjába, ahol rémséges praktikáitól az még egyszer, utoljára megszólalt. De mindezek a valós vagy vélt szörnyűségek csak óvodások játszadozásának tűnnek, ahhoz a lidérces álomhoz képest, amely odakint van, melyet a valóság alkotott.

 

Borges életét olvasom. Újra és újra visszalapozok néhány oldalt, mintha késleltetni akarnám azt, amiben már régen biztos vagyok, az elkerülhetetlent. Amit magamban bunkernek nevezek, az csak egy betonsufni egy hajdani kisváros szélén, a felismerhetetlenné vált valóság és egy rosszul megfogalmazott fikció határán.

A szemem előtt összefolynak a sorok, elalszom, majd felriadok, eltámolygok az ágyig. A bal oldalamon fekszem egy ideig, s mikor szúrni kezd a szívem, hanyatt fordulok és kinyújtózom. A forróság rám rohan, fojtogat, a homlokomon csiklandozva lefut egy izzadságcsepp. Erőltetem agyam, hogy Borgesra gondoljak, és ne arra, amitől három hermetikusan záródó vasajtó választ el. Sorban felidézem magam előtt a fekete-fehér fotókat, aztán agyam leragad annál a bizonyos utolsónál, a sírjánál. Elképzelem a szürke követ, felül a JORGE LUIS BORGES felirattal, alul az évszámokkal: 1899-1986. Tudom, hogy a kettő között egy véset van, vaksin bámulom. Első pillanatban úgy látom, mintha Borges arcát mintázná, de aztán tisztul a kép, és felismerem, hogy egy óangol pajzsdísz mintázatának másolata, hét harcos ábrázol, közülük három magasba tartja törött kardját. Alatta egy idézet, melyről azt hiszem, hogy spanyol nyelvű és meg sem próbálom elolvasni, de amikor közelítek hozzá, kitudom betűzni: „… and ne forhtedon na”. Nem tudom, milyen nyelven van, de érzem, mit jelent: „… és ne féljetek!” Lassan körbejárom a sírt, megnézem hátlapján a viking hajót, de a felirat megfejtésével már nem bajlódom. Más dolgom van. Írnom kell.

Átolvasom, és közben titkon reménykedem abban, hogy a fenti sorokat Borges diktálta onnan az időnkivüliségből, mert ezekről az információkról csak úgy tudhatok, ha végigolvastam a könyvet. És akkor már nagyon közel van a…

Kapkodva visszalapozok a füzetben addig a bizonyos első mondatig, melyet már egyszer leírtam. Elkezdem átmásolni a többi alá:

Állítólag valamelyik lepukkant atomreaktor szarkofágjából…

Pa-papa pam! Pa-papa pam! A telefon szól. Hol van? Ott felejtettem a párna mellett az ágyon. Ha még egyszer megszólal, kikapcsolom. Teljesen kizökkentett. Így sosem írom meg annak a néhány utolsó órának a történetét. Most kezdhetem elölről az egészet. Gyerünk vissza az ágyra!

Kinyújtózom, az összegyűrődött takaró nyomja a hátam. Felkelek, elsimogatom a sötétben. Kitapogatom a telefont, és kikapcsolom. Talán ez az utolsó lehetőségem. Most végig kell csinálnom, ha törik, ha szakad. Visszafekszem. Próbálok Borges fényképére koncentrálni, de valami zavar. Mintha az ágy remegne alattam, és mintha valami távolinak tűnő zajt hallanék. Biztos lentről jön. Vagy kintről? Kit érdekel?

Nem tudom, hogy kezdjem. Az összes azonosulási technika hasonló gyakorlatokra épül. Teljesen mindegy, hogy a jógik, a kabbalisták, a szúfik vagy a Sínai-hegyi szerzetesek által kidolgozott módszerekre gondolok, mind-mind egy végtelenségig ismételgetett mondaton és légzésgyakorlatokon alapszik. A szerzetesek éppen úgy ismételgették a „Jézus imádságot” – „Úr Jézus-Krisztus, Isten fia, könyörülj rajtam” –, mint a buddhisták azt, hogy „Om mani padme hum”, vagy a zsidó misztikusok Isten titkos nevének betűit. A többi már csak a légzéstechnikán múlik.

Hallod, Borges? Könyörülj rajtam! Borges, könyörülj rajtam! Hallod? Bé! Ó! Er! Há! E! Sz…

 

Dörömbölnek a legbelső ajtón. Nem nyitom ki. Nem nyithatom ki! Be kell fejeznem, amit elkezdtem. Már csak néhány sor van hátra…

  

Galaktikus könyvtár

Az üres hatszögtől (melyben nincsenek könyvek, csak egy mindenki által látható, de anyagtalan emberi csontváz) lefelé számolva a 344. szektor 18. emelet 1899. hatszög 8. polcának 24. könyve.

Állítólag van egy fakszimile a 9621. szektor 19. emeletének 1986. hatszögében: mégpedig a hatodik polc tizennegyedik könyve.

(Csak ennyi áll benne. A többi négyszázhárom oldal üres. A jelek megfejtése vitatott.)

 

Legutóbbi módosítás: 2014.02.08. @ 17:29 :: Bojtor Iván

Szerző Bojtor Iván 70 Írás
„A fantasztikum itt van. Úgy is nevezik, hogy élet.”