Lénárt Anna : Felika néni és a főváros 2

újratöltve…

2.

Reggel nyolckor megreggeliztek, fél kilencre már készen várták Imrét, hogy induljanak Diana Wales-i hercegnő relikviák bemutatójára. Margó ott aludt Terinél, hogy minél többet tudjanak beszélgetni Felikával. Fél éjszakát beszélgettek, de egyikőjük sem érezte magát fáradtnak.

Kilenc óra előtt pár perccel megérkezett Imre.

— Hello lányok! Indulhatunk. Ha sietünk, még nekünk fogják kinyitni elsőként a kastély kapuját. Hoztam a beígért képeket. Úgy gondoltam kiállítás után elmehetünk egy kis városnézésre. Egész nap a maguké vagyok, hölgyeim.

Az úton egyfolytában a hercegnő tragikus életéről beszélgettek. Mindenki tudott hozzászólni a témához. Szilvi őszinte ámulattal hallgatta őket, és boldog volt a lelke, ahogy barátnéja viszi a vezérfonalat. Az ő megszólalásait egészítette ki Teri és Margó néni. Nem is bírta ki sokáig kérdés nélkül.

— Felika néni, honnét tud maga ennyit Dianáról? Soha nem hallottam, hogy valaha is, egy szóval említette volna a hercegnőt. Mit szólnak hozzá, milyen tájékozott az én barátném? — kérdezte büszkeségtől dagadó mellel.

Felika volt hármójuk közül a legidősebb, de — állapította meg a lány — ő szellemileg a legfrissebb, és tájékozottsága is igen előkelő. Szégyellte magát, már nem először, hogy az idős asszony sokkal többet tud dolgokról, mint ő. Már többször szembesült azzal, nem az tud igazán sokat, akinek diplomája van, inkább az, aki nem sajnálja az időt arra, hogy kutakodjék a tudásért.

— Ugyan Szilvikém! Ne dícsérjé már engem, mert még zavarba gyüvök. Akkor, mikor szegény meghót, akkor minden újság írt róla.

— Felika néni még így emlékszik a régi újságcikkek tartalmára? — kérdezte elámulva Imre is.

— Jó is vóna, fiam, de inkább azé, mert elolvastam őket újra — nevette el magát az idős asszony.

Szilvi mosolyra húzta a száját, de nem volt benne biztos, hogy újraolvasta az újságokat.

— Tudod, vannak újságok, amiket elteszek és többször is elolvasom. — A témát feledve kérdezte a fiútól — Soká érünk még oda?

— Végszóra tette fel a kérdést, Felika néni. Megérkeztünk. A kapunál megállok, hogy ki tudjanak szállni, és majd utána keresek parkolót.

Izgalommal indultak a kastély kapuja felé. Minden egyes kiállított darabnál megálltak és pár szóban összegzést tettek róla. Imrén eleinte úgy látszott, nem igazán érdekli, de kitartóan ott sétált közöttük és hallgatta a beszédüket. Szilvi azt vette észre, a kezdetleges unalom heves érdeklődésbe csap át. Látta az arcán, teljesen elbűvöli az, amit hall ezektől az idős asszonyoktól. Keresztül-kasul járták a termeket és mindnyájan kellemesen elfáradtak. Ahogy haladtak kifelé az ajtón, Felika néni végig simított a járókereten és halkan megszólalt

— Gute kamarad. Jó barát vagy.

A lányon kívül senki nem figyelt erre az apró mozdulatra, de Szilvi szemeibe könny szökött a jelenet láttán.

Imre előállt a kocsival és elindultak a városba. Mindent meg akart mutatni nekik. Szilvi azonban úgy látta, pihenni kellene, mert még előttük van az esti színház. Kisebb vita után megegyeztek, megnézik a Halászbástyát és környékét, utána indulnak haza, mert egy délutáni alvászat mindenkire ráfér. Teri értett először egyet és nagyot ásítva kezdte győzködni a többieket a lány igazáról.

A Halászbástyánál lévő tömeg láttán Felika elszomorodott egy kicsit.

— Tuggyátok, én már igen öreg vagyok ehhez a sok emberhez. Nem hosszú ideje vagyunk itt, de csak azt látom, mindenki siet, rohan. Igazán nem is kíváncsiak arra, amit látnak. Elég az a tudat, hogy itt vótak és el tuggyák mondani odahaza jártak a bástyáná. Sokszor kérdezem magamtól, hogyan lehet körbeutazni pár nap alatt akár az egész Fődet.

— Hát így, drága Felika, ahogy látod, pár pillanat és megyünk tovább. A repülő meg mindenhová elvisz sehány perc alatt — kapcsolódott a gondolatmenetbe Margó néni.

Szilvi és Imre egymásra néztek és mosolyogtak. Elidőztek még egy darabig, felidézték a régi, közös emlékeket, jókat kacarásztak, és nagyokat sóhajtoztak. Megállapították, nem szeretnének a mai világban fiatalok lenni, mert mennyire bonyolult most az élet.

— Ugyan hölgyeim, ezt, azért maguk sem mondják komolyan. Fiatalnak lenni minden korban szuper, és amúgy is, én nem látok egy öregasszonyt sem a körünkben. Az életöröm kitölti egész lényüket, a szemük nevet. Már bocsássák meg nekem, amit mondani fogok, tele vannak huncutsággal — nevette el magát Imre.

— Életöröm… édes fiam, amikor már mindene fáj az embernek, lassan a ráncok alól nem látszik ki az arc és könnyebb száz felöl indítani visszafelé a számolást a kor megállapításhoz, az már nem kacérkodhat — szólalt meg Felika néni.

A két fiatal egymásra nézett, de nem tudták, erre, mit is mondhatnának. Szilvi magához ragadta a szót és indulásra ösztönözte a társaságot. Látszott mindenkin, a mai napon kellemesen kifáradtak. Imre elindult az autóért, Szilvi elkísérte.

— Jaj de jó, hogy itthon vagyunk — mondta Teri és masszírozta fájó lábait. — Nem sétáltam ennyit már ki tudja mikor.

— Az esti készülődésig mindenki pihenjen le egy-két órát, mert igen hosszúra nyúlik még a napunk és szerintem, mindenkire ráfér egy kis alvás. Rám biztosan. Megvallom nagylányosan, kifáradtam.

Mindenkinek az arcára nyomott egy-egy puszit és a szobája felé vette az irányt, az ajtóból visszafordult és ágyba parancsolta őket. Becsukta maga mögött az ajtót és szinte beesett az ágyba. Nagyon fáradt volt és őszintén csodálta ezeket az idős asszonyokat a kitartásukért… jajszó nélkül végig csinálták a mai napot. Gondolataival elaludt. Éles sípolásra ébredt. Még jó, hogy reggel beállítottam az esti ébresztőt — állapította meg magában és elindult a fürdőszoba felé.

Lassan felkelt mindenki, a lakás egy méhkassá alakult át. Készülődtek. Mint az első bálos lánykák, egymást mustrálták és adtak tanácsot a másiknak. Teljesen kimelegedtek, mire elindultak. Szilvi, ahogy végig nézett a lakáson megállapította: egy romhalmazt hagynak otthon pár órára. Ruhák, amik próbának voltak kitéve, mindenfelé szétdobálva. Úgy látszik, ez sincs korhoz kötve, állapította meg magában.

Felika néni szeméből könnyek törtek elő, ahogy lépegetett a vörös bársonyszőnyeggel takart lépcsőkön. A ruhatáros néni figyelte és tudta, nem fájdalmában sír, inkább a megilletődéstől, attól, hogy itt van. Öreg bútordarab már itt az opera épületében, de már nagyon régen látta ezt az örömöt, ezt a fényt, néző szemében, mint most. Általában a közönyt olvasta le az arcokról és a sietséget.

Elfoglalták a helyüket és felcsendült halkan a zene. Egy gépi hang megkért mindenkit, kapcsolja ki a mobiltelefonját. Pár mondatban összefoglalta a felújítási munkákat és beszélt még a felajánlásokról, amit a színház javára tettek. A zene hangosabb lett és lassan felvonták a függönyt. Felcsendültek a jól ismert dallamok. Szilvi öreg barátnéja mellett ült. Felika megfogta a kezét, és halkan súgta neki:

— Örülök, hogy itt lehetek.

Az előadás szünetében mindenki egyszerre akart beszélni. Alig tudtak betelni a látottakkal. Megbeszélték, annak idején milyen szereposztásban látták a darabot, milyen volt a díszlet, és milyen volt a színészek jelmeze. Persze mindenki egy kicsit másként emlékezett, de meg tudtak egyezni a végeredményben. Az előadás hatalmas sikert aratott. Hatszor hívták a színészeket a függöny elé vastapssal. Mindenki kifelé indult, de Felika még maradni akart pár percet. Egyedül. Csak ő és az opera. Ültek egymás mellett és nézték a megüresedett nézőteret. Varázsa volt a hatalmas térnek. A zongorista búcsúzóul játszott egy akkordot a darabból, talán a saját maga szórakoztatására. Elindultak a takarítók a nézőtér sorai között, így megtört a varázs. Felállt, elindult a kijárat felé. Mintha most vették volna csak észre…

— Hát maga még itt van? — kérdezte egy ellenséges hang. — Már mindenki elhagyta az épületet, mit keres még mindig itt?

Szilvi, aki az ajtóban várt rá, válaszolni akart az udvariatlan kérdésre, de barátnéja megfogta a kezét.

— Hagyd! Már megyünk — szólt halkan. — Viszontlátásra.

Teri és Margó néni hazafelé egyfolytában a darabot tárgyalták. Felika halkan a gondolataiba merült. Már többször kérdezték, amikor halkan megszólalt.

— Jó volt itt lenni. Szeretlek titeket.

Mindenki elhallgatott és valahogy már igen messziről érezték az imént látott előadást, mert már arra gondoltak, holnap el kell válniuk egymástól. Az együtt töltött nap varázsa ott lebegett előttük és megszépítette az elmúlt éveket.

— Te, Felika, mit szólnál hozzá, ha a jövőhónapban lemennénk hozzád? Imi biztosan levinne bennünket.

— Az jó vóna. Tudod, mindig várlak benneteket, mert tudunk telefonon beszéni az igaz, de azon keresztül nem tudlak átölelni benneteket.

Elhallgatott. Évekkel ezelőtt is valahogy így váltak el, és mennyi évnek kellett eltelni ahhoz, hogy újra találkozzanak. Szerették ők egymást, de valahogy mindig akadt valami fontosabb, vagy csak úgy közbejött valami, ha utazásra szánták magukat. A másik igazi nagy ok nem más, minthogy eljárt felettük az idő, megöregedtek.

— Felika, biztos nem maradsz még velünk itt, pár napot? — kérdezte Teri az indulás előtt.

— Teri, te nem ismered a mondást? Akármilyen kedves vendég három napig untig elég!

Összeölelkeztek, elbúcsúztak egymástól könnyeiket törölgetve és két utasával, Imre elindult a pályaudvar felé.

— Néném, a nyáron lemegyünk és meglátogatjuk magát. Megígérem.

Magához ölelte a fiút és halkan csak annyit mondott: — Várlak titeket.

Menetrend szerint pontosan indult a gyorsvonat. Szilvi lehúzta az ablakot és integetett az egyre távolodó Imrének.

— Pár óra és otthon leszünk, drága barátném — fordult Felika néni felé.

— Tudod kislyányom, teljesült a kívánságom. Itt vótam Budapesten, de vágyok már igen nagyon haza, az én kis otthonomba. Gyere ide mellém, hadd öleljelek át!

 

Battonya, 2009. március 02.

 

Legutóbb szerkesztette - Lénárt Anna
Szerző Lénárt Anna 139 Írás
Három családos elvált nő vagyok. Gyermekeim kirepültek a fészekből, egyedül élek. Köztisztviselőként dolgozom, a feladataimat legjobb tudásom szerint látom el. Lelkiismeretes embernek tartom magam.Szeretem az embereket, átérzem gondjukat és ha tudok segítek. Megpróbálom a legrosszabb dolgokból is a legjobbat kihozni, mert azt tartom az élet túl rövid ahhoz, hogy megkeseredve éljünk. Sok mindenre megtanított az élet, elsősorban arra, hogy sosem adjam fel. Ha reggel borult az égbolt nem arra gondolok, hogy esni fog, inkább annak örülök, hogy még nem esik. Verseket gyermekkorom óta írok. Az általam írt versek "én vagyok", tükrözik a lelkem, a vágyaim, átölelik az életem. Romantikus embernek tartom magam, a halak csillagjegyre jellemző tulajdonságok szinte mind jelentkezik nálam. Alföldi lány lévén kívánkozom a hegyek közé. Ha tehetem a szabad időmet hegyes vidéken, sétával töltöm. Igaz kevés ilyen akad, de ha adódik akkor kihasználom a lehetőséget.