Nehezen vetett ki magából az ágy reggel. Hosszúak voltak az esték az elmúlt napokban. Fáradt voltam és úgy éreztem, félig még mindig alszom, csak a testem mozog a már jól megszokott mozdulatokat cselekszi, amit minden reggel szokott. Magától is tudja már a dolgát.
Villamoson zötyögök, metróra szállok. Egy férfi napszemüvegben, leül velem srégen szembe. Beszél valakihez. Először azt hittem telefonál. De nem. Ő szüntelenül és megállás nélkül mondja a magáét. Mintha mindenkihez beszélne. Történeteket, megtörtént világi dolgokat. Szóba kerülnek a kommunisták, mozifilmek, díjak, zeneszerzők, Orbán Viktor, a pápa, a törökök, minden volt ott abban a tizenöt percben, mint a moziban. A pasas teljesen természetesen viselkedik, mintha magától értetődő lenne, hogy hangosan sztorizgat mindenkinek. Nézem. Aztán tekintetem a körülötte ülő és álló emberekre téved. Mindenki némán hallgat. Felszáll egy „alvó” lány a metróra, fülében megy a zene. Nem hallja és nem tudja, aztán kicsivel később, mikor a szerelvény elindul, egyszer csak grimaszolva feláll, és odébb megy. Mindenki hallgat, nem mernek a férfira ránézni. Nehogy elkapja a tekintetüket, mert mi van akkor, ha meglesz vele a „kapcsolat”. És mivel a metrón és a hétköznapi életben ez, ahogyan a férfi viselkedik a tömeg szerint nem elfogadott, így mindenki kerüli a vele való bármilyen kapcsolatot.
A férfi szemébe nézek, hozzám is beszél, de attól, mert ránéztem, nem kezdett el csakis és kizárólag hozzám beszélni. Mindenkihez beszélt, mindenkihez! Újabb felszállók jönnek, furcsán szemlélik az eseményeket. De senki sem mer semmit sem tenni, se mozdulni, se figyelni… semmit! A férfi kitalálja, hogy a Széll Kálmán teret elnevezhetnék Budapest térnek, vagy Buddha térnek. Ott végül leszáll. Furcsa, körülöttem mindenki kívülállóként és elmebetegnek kezelte és úgy is tekintett rá. Minden bizonnyal szerintük ez a férfi őrült. Én pedig úgy gondoltam, hogy ő volt az egyetlen normális ezen a járaton és most üres lett a metró.
Az irodába tartok. Az utcán, a fenyőfa árusok vésik, kalapálják, fűrészelik a fák törzseit. Tegnap hazafele utazva a metrón egy lány telefonált. A barátnőjének mesélte, hogy az egyik plázába megy, Ádám nevében, saját magának ajándékot venni. Röhögve szálltam le. Mi van? Mindenki megbolondult? Magamnak veszek ajándékot egy kitalált és megrendezett ünnepen? Mert így kötelező? És mert az Ádám is tesz az ünnepekre, így könnyebb volt, azt mondani, vedd meg az ajándékodat, nekem erre nincsen időm. És megannyi fát vágok ki, a törzsét megcsonkítva, csak azért, hogy a szobában jól mutasson majd? Mi lesz itt pár év múlva? Lehet, ez. Mindenki magának vesz majd ajándékot az x meg az y nevében. Sőt! Majd a puszik és ölelések helyett, amit mástól kellene, hogy kapjak, majd jól megszeretgetem magam. Átölelem a testemet, már ha átérem ugye, és jól meg leszek szeretgetve magam által! Vicc!
Reggelit veszek, a már megszokott helyen. A lány, aki kiszolgál, komor. Sohasem nevet vagy mosolyog. Néha vannak jobb napjai, de érzem benne az elutasítást. Valamiért nem kedvel. Valójában magában nem szeret valamit, egy érzést, külsőségeket, ami bennem, nekem megvan, de neki nincsen. Ezért távolságtartó. Faarccal kommunikál és közöl bármit. Mosolygok rá, megveszem azt, amit kell és kilépek az utcára. Jó reggelt mai nap! Jó reggelt péntek! Boldog vagyok magamban legbelül, mert jön a felismerés bennem. Végre felébredtem! Még sok ilyen reggelt magamnak. Ezt kívánom karácsonyra is mindenkinek!
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Dombi Anett
