Bogár Gábor : Útfélen

 

 

 

… valóság és vágyak… pillanatnyi kielégülések, amelyek végeláthatatlan, kínzó újabb vágyakat nemzenek… állandósuló szenvedés, félelem, káosz, lebénulás, vakság, süketség, halál…

 

nagy különbség, sőt szakadék a között, hogy szeretnék vagy akarok valamit… a józanság, szerényen és rettegve bújik el…

 

… élvezetek és csömör, gyönyör és gyötrelmek, amelyek eltakarják a természetes élet tisztaságát, az átélések csendes boldogságát; örömeit és fájdalmait… a mindenség ízét…

 

Egy ismerős, de kiismerhetetlen, mindent összezavaró erő jelenléte elszívja minden erőmet… egyre gyorsabban rabolja el éveimet, valamiféle tartozásra hivatkozva…

 

… a múlt felöklendezése és a jövő hajszolása, amelyek nem engedik észrevenni, megélni a jelent…

 

képzelt képek, amelyek nem hagyják látni azt, ami szemeink előtt van, nem hatolhat el szívünkig… a rohanás, menekülés és sóvárgás, amelyek a kiindulópont és a cél között, az úton, eltompítják a dolgok valódiságát, reziduálisra csökkentik az érzékelést, háttérré transzponálják a valóságot; és a szellemi világgal együtt kizárják a tudatból egy csak a jövőben létező kép: a kitűzött cél vagy ábránd kivetítésével és felnagyításával…

 

… eszmék, amelyek kinőtt ruhaként lötyögnek az eseményeken…

 

a növények és az állatok, sőt a kövek és a vizek is megváltásra várnak…

 

nem lett jobb a világ… egyre pokolibb és vesztébe rohan… semmi sem változott, csak most már van egy esély… egy nagyon távolinak és nehezen megragadhatónak látszó reménység…

 

Efféle gondolatokat forgattam a fejemben Mártélyon, a Holt-Tisza közelében, ahová magával sodort az élet. Ahol rákényszerültem, hogy szembenézzek „kozmikus” magányommal. Ahol valami egészen mást találtam, mint Budapesten. Itt, mint egy szigeten, olyan emberek élnek, akik észreveszik egymást, ha találkoznak. Engem is észrevesznek. Kiderült, hogy nem vagyok láthatatlan, ahogy Budapesten hittem. Nem ütköznek össze az utcán, nem gázolnak át egymáson, nem is kerülik ki egymást nagy ívben. Köszöntik azt, akivel találkoznak, és engem, mint ismeretlent kíváncsian figyelnek. Mindez ellentmond minden eddigi tapasztalatomnak, de lehetetlen nem észrevenni.

Már kora hajnalban, nem sokkal öt óra után bent ültem a kocsmában. Mint az itt élők többsége, itt kezdtem a napomat. Mivel én nem alkoholt ittam, hanem kávét, és hozzá a Bibliámat olvastam, meg Oswald Chambers keresztény tanításait, miközben hallgattam a többieket, a „Pópa” gúnynevet ragasztották rám, de soha nem csúfoltak, csak maguk között neveztek így. „Gyütt-ment”-ként ugyan, de befogadtak maguk közé, mert látták, hogy én is érdeklődő és elfogadó vagyok velük szemben; nem úgy, mint a környéket (főleg nyáron) elárasztó turistákat, akik szellemként suhantak át a közös helyeken, és a megszokott városi módon csak a saját ügyeik után futkostak.

Éppen ennek a közösségnek befogadó magatartása, a hozzájuk tartozás érzése kényszerített rá, hogy szembenézzek kegyetlen elszigeteltségemmel. Hogy néhány hét elteltével a Mártélyiak jobban ismertek, mint az eddigi barátaim. Úgy döntöttem, hogy itt maradok. Nagyon tetszett, hogy egy közösség része lehetek, hogy a körülöttem élők ismernek, tudnak „dicső és kevésbé dicső” dolgaimról, és érdeklődnek irántam. Közülük néhánytól nagyon sok segítséget, önzetlen, baráti segítséget kaptam az itteni élet újfajta kihívásainak leküzdésére. Ugyanis az itteni élet része, hogy az ember megalkotja és megjavítja maga körül a számára szükséges dolgokat, és ehhez nem a mobiltelefonját vagy az internetet, hanem két ügyes (vagy ügyetlen) kezét — és kész —, vagy a pillanatnyi ötlet szülte szerszámokat és eszközöket használ.  

Maga a táj, az élő víz, az ég, a föld, az állatok jelenléte is megragadott. A tanyáról, amit itt vettem, láthatóvá és hallhatóvá vált a teremtett világ, amit a városban eltakar a betondzsungel, a zaj, a tömeg. Szemem nem ütközött akadályokba: ha lefelé néztem, a földet láttam, ha egyenesen előre, akkor növényeket meg állatokat, a mezőt, az erdőt, a végtelenbe vesző horizontot vagy éppen a folyót a csónakomból. Ha fölfelé, akkor az eget, a napot, a felhőket, a csillagokat, vagy a holdat.

Aznap éjjel telihold volt. Fényképezőgépemmel megpróbáltam mindent rögzíteni, hiszen minden új volt, amit magam körül láttam. Álltam a tanyám udvarán, és a teliholdat bámultam.

A teliholdtól balra az ég sötét képernyőjére vetítve, egy éles, világos kép rajzolódott ki előttem, és a már eleve mámoros hangulatomban, a telihold zavartalan szemlélésétől is elbűvölve, elmerültem ennek a másik képnek a nézegetésében.

 

Jézust láttam a kereszten… a tökéletes ártatlanság és tisztaság… az élet teljessége a bűnökkel terhelt és megrontott világban…lehajtott fejjel, átélve a számára előre elkészített szenvedést… a mindenkitől eltaszítottságot és a Halál közeledését, s közben változatlanul maradva…

Jézust a kereszten… halálra ítélve abban a világban, amelyet az Atya Őáltala teremtett… mindent tudva és értve, nem változva sem ismeretben, sem érzéseiben;

… a vakító naptól testi szemei meghomályosodtak — lehajtott fején, csapzott haján töviskorona, amely homlokába markol vérző sebeket; a véres, koszos izzadtság is a szemébe csorog —, alig látja az előtte álldogáló röhögcsélő római katonákat; a kíváncsiskodó és gúnyolódó zsidókat és farizeusokat; a kétségbeesett és semmit sem értő édesanyját és barátait, tanítványait… de szellemében mégis pontosan felfogja a valóság minden mozzanatát… nem menekül előle a szögek, a fulladozás és a szeretethiány okozta kínok extatikus, minden mást elfedő átélésébe…

 

még látja — már nagyon életlen képet adó testi szemeivel — a lándzsával közeledő római katonát…

 

minden emberi bűnt ismer, és magára vesz az Atya akaratából, mert tudja, hogy a hibátlan áldozati bárány szerepét kell betöltenie…

 

és tudja, hogy most már minden bűn és emberi utálatosság ott van Őrajta; és Isten, aki ezt akarta, ezért elhagyja Őt, hiszen a bűnnel nem vállal közösséget…; pedig az egyszülött Fiáról van szó, akit mindennél jobban szeret…

 

… a római katona és a Halál saját démonhordájával fenyegetően közeledik…

 

Jézus isteni szelleme is gyötrődik attól, amit az Ember-Jézus átél, aki felkészül a Halállal való találkozásra…

 

fiatalember; és azok keze által kell meghalnia, akiket egy örökkévalóság óta ismer és szeret…

 

… a római katona oldalába döfi a lándzsát… a fizikai lét és érzékelés megszűnik, és a Halál a legpusztítóbb fegyverzetében ront rá, hatalmas serege élén;

 

Jézus harcol… visszaveri a Halált… démonokat kaszabol le…

 

… most már a hús-vér-csont emberi testét odahagyva romolhatatlan szellemtestté formálta át magát ,és megelevenítve isteni természetűvé tette… átvitte a szellemi világba…

 

most már fehér ruhában van, és arany sisakban, kezében kétélű kard… haláltusájukat vívják és megsemmisülnek az undorító, szétkaszabolt démonok… a maradék elmenekül… a Halál már csak nézi… nem mer újra támadni… végül megfordul és eltakarodik…

 

… a látomástól jobbra, valamivel feljebb ott ragyogott a csodálatosan szép telihold, amely magára vonta figyelmemet, és én izgatottan berohantam a házba, hogy újabb fényképeket készítsek róla; csak gyorsan rögzítsem, hogy aztán majd újra elmerülhessek az égre vetített kép szemlélésében. De mire kiértem a házból a fényképezőgépemmel felszerelkezve, már csak a telihold ragyogott az égen, olyan erővel, hogy a földi tárgyak még árnyékot is vetettek. Ettől egy kicsit elszomorodtam, és bűntudatosan, a fényképezésről is lemondva, bementem az íróasztalomhoz, hogy leírjam a másik képet, amit az égen láttam.

Másnap vonatra kellett szállnom, hogy visszatérjek Budapestre. Útközben — az előző napi jegyzeteim alapján — megpróbáltam pontosan leírni a látomást, amit láttam. Még mindig teljesen a hatása alatt álltam, és úgy éreztem nagy erővel és örömmel tölt be a Szent Szellem. Eszembe jutott az a lány, akivel öt hónapja szakítottam, februárban, és ezért Isten, állhatatosságomat látva, március végén megszabadított a depresszióból, és egy korábban még nem tapasztalt közelségbe engedett Önmagával: mindennap, ébredéskor betöltött örömmel, és szeretettel Önmaga és minden ember iránt. Felhívtam ezt a lányt, és odarendeltem a budapesti lakásomra, mert nagyon vágytam az ölelésére. Megbeszéltük, hogy hányra érjen oda hozzám.

Amikor néhány perc elteltével rájöttem, hogy mekkora ostobaságot csináltam, kétségbeesetten telefonáltam egyik keresztény barátomnak, aki nagyon jól ismerte a Bibliát, és kértem, hogy azonnal gyűjtse ki, és küldje el nekem a paráznasággal kapcsolatos ige-helyeket, és könyörögjön velem együtt, hogy ne történhessen meg az, amit kívánok. Telefonon keresztül együtt imádkozott velem, és pár perc múlva küldte az idevágó ige-helyeket. Ezeket olvastam, kétségbeesetten küszködve, de képtelen voltam legyőzni a bennem tomboló kéjvágyat.

Amikor hazaértem, letisztáztam és begépeltem a fentebb leírt látomást. Még egyszer felhívtam keresztény barátomat, aki velem együtt imádkozott, de nem voltam képes legyőzni a vágyat, hogy Juditot magamhoz öleljem.

 

Judit megérkezett, és azonnal nekiestünk egymásnak. Kétszer is egymás után, de szinte azonnal a végére értem, anélkül, hogy bármi örömünk lett volna benne. Illetve Judit örült, és reménykedett, hogy ezzel majd újra kezdődik a kapcsolatunk; én pedig csömört, undort, és erős bűntudatot éreztem. Minden indoklás nélkül, dadogva a feszültségtől és a rémülettől, de nagyon határozottan elküldtem, és leroskadtam a karosszékbe, amelyen nem sokkal azelőtt még megpróbáltam őt magamévá tenni.

 

Mártély- Budapest 2006. 07. 9-15. g

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Bogár Gábor