2. A második találkozás
Három évvel később, huszonhárom évesen második regényem első felének vége felé jártam. (Az elsőt, amelyet tizenhat évesen kezdtem el írni, és amelynek az volt a címe, hogy Buli New Ytozkodóban, nem fejeztem be, mert Tótfalusi István azt mondta az első fejezetek láttán, hogy ez tisztára Boris Vian. Megkérdeztem tőle, hogy az kicsoda? Ő kezembe nyomta a Tajtékos napok-at, amelyet pillanatok alatt beszippantottam, remekül szórakoztam, és úgy döntöttem, hogy nem írom meg a regényemet, mert Vian összehasonlíthatatlanul jobban megcsinálta azt, amit én is akartam.)
Csak az érdekesség kedvéért, és azért, hogy egy mondat erejéig kegyelettel megemlékezhessek egy — azóta már elhunyt — atyai barátomról: megemlítem, hogy ennek a második regényemnek az Alagút címet terveztem adni. De megmutattam Vikár Györgynek, aki orvos létére egyrészt maga is próbálkozott szépprózával, másrészt tudtam róla, hogy rendkívüli műveltséggel rendelkezik, ráadásul Victor Hugo-ról, akit én néhány hete olvastam, úgy lehetett beszélgetni vele, aki negyven éve olvasta, hogy ő emlékezett pontosabban a részletekre. Megkérdeztem tőle, tud-e arról, hogy megjelent volna regény ilyen címmel? Ő azt mondta, hogy igen, a 20-as években, de az csak egy sci-fi volt. Ennek ellenére úgy határoztam, hogy a regény címe akkor mégsem Alagút, hanem Bújócska lesz. A téma tekintetében pedig egyenesen szakértőjéhez vittem művemet Gyuri bácsihoz, mert egyúttal orvosságot is akartam alkotni. Azt tűztem ki célként, nem kevés önsegélyező allűrrel, hogy a regény által meg lehessen szabadulni a depressziótól; ráadásul a kissé szürrealista stílusban megrajzolt cselekmény kb. egynegyede elmegyógyintézetekben játszódott, amelyekből nem közvetítő útján kaptam a nyersanyagot.
Tehát ennek, az első olyan regényemnek, amely el is készült, kb. a felénél tartottam, amikor másodszor találkoztam Istennel, továbbra is meggyőződéses ateistaként. Erről a regényemről tudtam, hogy leginkább szerető társamnak köszönhetem létrejöttét; akit azonban egy évvel később, nagy nehezen, végül is sikerült elmarnom magamtól. Ő tette lehetővé, hogy szinte éjjel-nappal az írógépemet püföljem, attól kezdve, hogy egy szép októberi napon bejelentettem neki azt, ami engem is meglepett, hogy kész vagyok egy regénnyel. Kérte, hogy mutassam meg neki, és én elmagyaráztam, hogy nem lehet, mert egyelőre még itt van belül, a fejemben az egész.
Ettől kezdve ő volt az, aki tartotta a kapcsolatot köztem és a valóság között, mert én gyakorlatilag beköltöztem készülő regényem lapjai közé, és ott éltem, rendkívüli izgalomban. Ha két-három oldalt sikerült kitermelnem odabentről, Anitának azonnal el kellett olvasnia és nagyon szigorúan megkritizálnia — addig nem hagytam békén, amíg a véleménye nem volt mélységesen mély, legyen akár jó, akár lesújtó. Emlékszem, első spontán reakciója az volt, amikor kezébe nyomtam az első néhány oldalt, hogy „jé! Neked van humorérzéked”. Hát ezen máris mélyen el kellett gondolkodnom, és még évekkel később is gondolkodtam rajta.
Ekkor már fél éve együtt éltünk. Ő volt az első lány az életemben, akibe szerelmes is voltam meg testi kapcsolatom is volt vele. Én csak húsz évvel később jöttem rá, hogy neki milyen kitűnő humorérzéke van; és nem veszítette el, pedig számára gyötrelmes lehetett kapcsolatunk — s efelől már az első pillanattól kezdve nem lehettek illúziói.
Azok kedvéért, akik nem tudják, hogy a tények mennyire félrevezetőek lehetnek, azt mondanám, hogy kapcsolatunk részemről egy halálos fenyegetéssel kezdődött, amelynek hatására Anita — ahogy később elmesélte — fülig szerelmes lett belém. Az ELTE Bölcsészkarára felvételiztünk mindketten, egyszakos magyar irodalom–magyar nyelvészetre, ahol kicsit meg kellett nehezíteni a feltételeket, mert az adott évben hatvanszoros túljelentkezés volt. (Nem körülbelül: pontosan háromszázan jelentkeztünk egy ötfősnek meghirdetett kurzusra.) A három óra alatt kidolgozandó ötvennégy esszékérdéssel birkózva, egy széknyi szünettel, egymás mellett ültünk. Nem tudom, én hol tartottam, de Anita éppen a Halotti beszéd-del foglalkozott, és valami nem jutott eszébe, ezért odasúgta nekem, ismeretlen padtársának: „Mi a figura etimologica?” És mivel nem akartam nagyon kiesni saját gondolatmenetemből, csak annyit súgtam vissza — lakonikusan — gyönyörű barna szemű, fekete hajú szomszédomnak: „Halálnak halálával halsz!”
Aztán a szóbeli vizsga közben-után az egyetem folyosóján üldögélve beszélgettünk, és pontszámaink ismeretében meg akartuk ünnepelni, hogy valószínűleg egyikünket sem fogják felvenni ebben az évben, sőt úgy tűnt, hogy senki mást sem. Némileg bizonytalanná tette a helyzetet max. pontszámos szóbeli vizsgám, meg az, hogy két tanár kijött hozzánk a folyosóra, és a többiek füle hallatára közölték velem, hogy „Maga nagyon idevaló, mindent meg fogunk tenni azért, hogy bekerüljön!” — de lényegében mi már megtettünk mindent, ami tőlünk tellett, és itt volt számunkra a fellélegzés ideje.
Elindultunk tehát inni valamit, Anita egyik barátnőjével hármasban, aki viszont azt akarta megünnepelni, hogy felvették a Közgáz-ra, és ez alkalomból egy házibulit is rendezett estére.
Jópofa volt, amikor bementünk egy presszóba, kólát kértünk, és amikor közölték velünk, hogy csak Pepsi Cola van, olyan összhangban csináltunk hátraarcot, mintha előre megbeszéltük volna, hogy mindhárman csak Coca Colát iszunk. De mivel találtunk Coca Cola lelőhelyet, vidám beszélgetésben töltöttük az időt, majd estefelé elsétáltunk Kriszta lakására, ahová nemsokára már jövögettek az első vendégek. Persze táncoltunk is — és én még mindig nem tudtam Anita érzelmeiről. És bár nagyon vonzó volt számomra, még mindig azt fontolgattam, hogy őt csábítsam-e el, vagy Krisztát, aki ugyan sokkal kevésbé tetszett, de róla sem szívesen mondtam volna le. Imígyen tűnődve nekitámasztottam a fenekem egy íróasztalnak, látóteremben a táncoló párokkal, amikor Anita igen határozottan eldöntötte helyettem a kérdést. Odajött hozzám, és lendületből úgy szájon csókolt, hogy elsötétült előttem a világ többi része. Bezárkóztunk egy félreeső kis szobába, és olyan vehemenciával szerettük egymást reggelig, hogy másnap mindkettőnknek mankóra lett volna szüksége ahhoz, hogy feltűnés nélkül tudjunk járni.
Néhány nappal később, amikor már lehiggadtunk annyira, hogy szavakban is kifejezhessük, mit érzünk egymás iránt, eljött az igazság órája. Anita elmondta, hogy egy éve jár együtt az első barátjával, aki most éppen katona. Gimnázium óta tartó nagy szerelem. Közölni fogja vele az új felállást, amely alkalomból számíthatok egy nagy verekedésre, ha elkísérem. Természetesen elkísértem.
Anita odament a (volt) fiújához, én valamivel távolabb álltam meg és vártam — kissé idegesen, hogy majd egy teljesen jogos veréssel szemben kell megvédenem magam. Beszélgettek, és a srác kedves, értelmes arcán ebből a távolságból is látszott a megdöbbenés és a fájdalom. Aztán egy szenvedélyes csók következett. Majd Anita felém fordult, és integetett, hogy odamehetek. Kezet fogtunk a szimpatikus, fiatal sorkatonával, bemutatkoztunk — és más nem is történt, bár a kézfogásnál mindkettőnknek sistergett a keze.
„És te kivel fogsz miattam szakítani?” — kérdezte Anita, amikor kettesben maradtunk. Akkor még nem voltam kifejezetten monogám, és elkezdtem sorolni, de neveket nem akartam mondani, ezért így: „Az élettársammal, a menyasszonyommal, és a barátnőmmel”. Anita ezt valahogy kibírta röhögés nélkül. Én meg akkor még nem voltam annyira szerelmes belé, mint később, ezért azt fontolgattam, hogy talán az élettársamon kívül, aki útban lenne, mert ezt a lányt most azonnal haza akarom vinni, nem fogok feltétlenül azonnal szakítani mindenki mással is. Az élettársam akkor éppen Mongóliában volt egy hónapig, látogatóban az édesapjánál, aki kőolaj-mérnökként ott dolgozott. Két éve éltünk együtt, és csak a felvételi vizsgám miatt nem mentem vele. Gonoszul összecsomagoltam a nálam lévő holmiját (arra gondolva, hogy már akár be sem kell lépnie ide többé), hogy helyet készítsek Anitának, aki nyomban be is költözött hozzám.
Teltek-múltak a boldog hónapok, egyre jobban belezúgtam ebbe a lányba, akitől valami olyat kaptam, amit addig még senkitől, az anyámat-apámat is beleértve: szeretetet. Nem is egészen értettem, hogy mi ez, egyáltalán nem voltam képes viszonozni, mert a szívem kemény volt, mint a kő és hideg, mint a jég. Többször is előfordult, hogy megmondtam Anitának, nem bírom vele tovább, kértem, hogy menjen haza. Ilyenkor ellenvetés, kérdezés nélkül ment. Kikísértem a villamosmegállóhoz, kézen fogva. Aztán amikor a hiánya már nagyobb volt bennem, mint az az érzés, hogy valami olyat kapok tőle, ami szorongat, és amivel nem tudok mit kezdeni: visszahívtam, és ő visszajött, megint egy szó szemrehányás, megjegyzés nélkül. Néhány hónap alatt rájöttem, hogy rajta kívül nincs hely a szívemben más lánynak, és megszakítottam a többi kapcsolatomat, amelyekkel már egyáltalán nem tudtam mit kezdeni.
És elérkezett a regényírás ideje. Mint említettem, ezalatt ő tartotta a kapcsolatot köztem és a valóság között, enni-inni adott, mosott rám, és azt sem tudom, hogy miből éltünk, de feltételezem, hogy ő tartott el. Sőt, azt hiszem, hogy a barátaimmal is ő beszélgetett helyettem, akik hébe-korba beállítottak hozzám, nem tudván, hogy miért nem keresem őket, és otthonomban is kommunikációra képtelen állapotban találtak. Attól sajnos nem tudott megóvni, hogy egyre jobban elveszítsem a kapcsolatot a külvilággal; mert én, mint már mondtam, beköltöztem készülő regényem lapjaira, és csak írtam, írtam.
Elég jól emlékszem történetem eme részének a végére. Volt két nap, amikor nappal is éjjel is írtam, az első könyv (két „könyv”ből áll a mű) befejezése érezhetően közeledett, és annyira felspannolt állapotba kerültem, hogy nem bírtam aludni. Anita zöldborsófőzeléket főzött ebédre, amit nagyon szerettem úgy, ahogyan ő készíti, és próbált rávenni, hogy egyek, de már nem voltam rá képes. Egy falat se ment le a torkomon. Ekkor készített egy könnyű krumplipürét, de azt sem bírtam megenni. Közben a hangulatom rendkívül emelkedett volt, úgyhogy eszembe sem jutott aggódni az egészségemért. Nagy sétákat tettem a környéken, regényem elkészült oldalait, egy dossziéban télikabátom alá rejtve, mert féltem, hogy esetleg valaki ellopja. Ez már januárban történt. Csak a történet földi részére emlékszem, hogy a lelkem hol járt közben, azt nem tudom. Valahol röpködött. Életveszélyesen közlekedtem, szerencsére gyalogosan. Hogy járdán vagy úttesten járok éppen — érdektelen volt számomra. Egyszer, minden figyelmeztetés nélkül, úgy mentem át az úttesten, meglehetősen nagy forgalomban, hogy majdnem elgázolt egy autó. Amikor a túlsó járdára értem, odasietett hozzám egy korombeli fiú, bemutatkozott és megkérdezte, hogy tudom-e, ki vigyázott rám, amiért nem haltam most meg? Azt feleltem, hogy igen, tudom. És vidáman továbbmentem. Nem tudom, hogy ugyanarra gondoltunk-e. Azt hiszem. Vele egy évvel később találkoztam a Hit Gyüliben. Még a neve is eszembe jut néha, pedig később sem volt vele semmi közelebbi kapcsolatom.
Anita folyamatosan aggódott értem, soha nem tudta, merre járok, és mikor vetődöm haza. Ebben nem tudtam neki segíteni, mert én sem tudtam. Rövid időn belül kiderült, hogy már inni sem tudok. Szerelmemnek panaszkodtam, hogy megölték Jónást, a macskánkat, és ez a fekete macska, itt a szobában csak egy gép, amit ideraktak helyette. Ezt abból látom, hogy szaggatottan mozog. „Nézd meg!” (Feltehetően felgyorsult érzékelésem miatt láttam úgy.) Írni sem tudtam már, hiába próbáltam. Viszont egyre erősebben hallucináltam. Egy ízben anyámmal, nagyapámmal, nagyanyámmal és még néhány rokonommal beszélgettem, veszekedtem, sőt verekedtem a nappalinkban; amiben az a legszörnyűbb, hogy egyikük sem volt ott. Csak Anita, akit viszont nem érzékeltem. Mielőtt utolsó ámoksétámra indultam, számomra is ismeretlen okokból betörtem a lakásunk összes ablakát. Aprólékos munka volt, mert a bejárati ajtóé tizenhat üveg-mozaikból állt.
A télikabátom alá rejtett kézirattal elindultam, engem is beleértve, mindenki számára ismeretlen úti célom felé. A behavazott téren Radnóti verseket mondtam — nem tudom pontosan milyen hangerővel, de oroszlánüvöltés erősségűnek hallottam. Mintha visszhangzana tőle az egész tér. Végül felkapaszkodtam egy barátságosnak tűnő fára, és károgtam. Rendőrautó állt meg a közelemben, egy rendőr odajött a fához, hívott, hogy menjek le. Azt mondtam neki, hogy nem megyek le, mert én egy varjú vagyok. Gondolom a rendőr belátta, hogy ebben az esetben minden a legnagyobb rendben van, és ő tévedett — mindenesetre távozott. Aztán jöttek a mentők. Nem emlékszem, hogy ők hogyan csaltak le a fáról, csak az éktelen zajjal szirénázva száguldó mentőautó belsejére, ahol kezdtem nagyon rosszul érezni magam. Valami erős szédülést és elgyengülést éreztem; azzal a tudattal, hogy ütött az utolsó órám. Mintha egy időzített bomba volnék, amely érezhetően az utolsókat ketyegi felrobbanás előtt. És megint a Miatyánk. Úgy látszik ez már szokásommá vált addigra, hogy halálfélelemben, pislákoló tudattal a Miatyánkot mondjam. Magasra feltartott, összetett kezekkel mondtam, vagy kiabáltam (?) az imát. Majd egy nővér-pultot meg fehér ruhás nővéreket láttam magam előtt, az agyamban zakatoló zajok összemosódtak a külső hangokkal; végül se kép, se hang — sötét lett.
Később megtudtam, hogy a klinikai halál állapotába kerültem, mert elfogyott a só meg a nedvesség a szervezetemből. Reanimáltak és infúziót kötöttek rám. Fokozatosan tértem magamhoz, egy kórteremben, és az első néhány nap minden még mindig egy kicsit sötét volt. A külvilágot alig-alig érzékeltem, kissé görnyedten jártam, és nem tudtam teljesen kinyitni a szememet.
Anita reggeltől estig bent ült velem. Megkért, hogy ezentúl vigyázzak a sómra és a nedvességemre. Mivel kedves és szelíd volt, megengedték neki, figyelmen kívül hagyva a látogatási időt, és csak este 9 óra felé kérték meg, hogy menjen el. Nagyon örültem neki, egyébként is egyre jobban betöltött valami földöntúli boldogság. Egész nap összebújva beszélgettünk, meg valami Maya társasjátékot játszottunk. És bennem volt egy vadonatúj, titokzatos érzés, amiről nem beszéltem senkinek, Anitának sem, és talán még magam elől is próbáltam eltitkolni, hogy Jézus állandóan mellettem van. Akármerre megyek, ott van a jobb oldalamon. Nálam valamivel nagyobb, sötét és nem látható, de mindig közel van, annyira, hogy ha akarnám, megfoghatnám a kezét.
Két hét múlva kiengedtek a kórházból, teljesen felépültem, de ez az érzés megmaradt bennem még három hónapig — aztán nyomtalanul eltűnt. Közben folytattam és befejeztem a regényemet, még mindig keményen dolgozva rajta, de már annyira józanon, hogy közben félállásban elhelyezkedtem egy hetilap (a „Képes 7”) szerkesztőségénél. Kenyérkereső lettem.
folyt. köv.
Legutóbbi módosítás: 2013.11.06. @ 14:49 :: Bogár Gábor