Lassú, csendes folyóvíznél egy csepp bárány megszomjazott,
s merengve a tükörképén apránként úgy kortyolgatott,
alig rezdüljön a felszín – színes kavics még az alja -,
mikor lompos szürke farkas érkezett fentebb a partra.
Inni készült ebédjére, s látta, lesz már vacsorája,
rá is mordult a gyöngébbre: „Hé, te istennek báránya!
Iszapot nem szokás innom, akár hiszed, vagy nem hiszed!
Azt ajánlom, míg szépen vagy, ne kavard fel úgy a vizet!”
„Hogy zavarnám hosszú kortyod, hisz feljebb állsz a sodrásban,
hol a meder csupa kavics, erre iszapot sem láttam!”
A farkas csak ámult-bámult, oly bölcs volt a röpke válasz,
más ürügyet keresett hát, s hazugsága lett a támasz:
„Mindegy! Tudd meg, jól emlékszem!… Egész nemzetségem szidtad!
Különöst’ a nagyapámat – egy éve, ki ma vért izzad!
„Egy éve?… anyám méhében ringatózott testem-lelkem,
nagyapádon gyógyír segít… Én bizony meg nem sérthettem!”
„Akkor anyád kakasa volt! Vagy az ükapád anyósa! –
szólt a farkas közelítve… Nyála csorgott le a porba.
„Látom, semmit sem szólhatok… Bár tehetnék a kedvedre!
Egy év telt épp, hogy születtem, gondolhatnál ünnepemre!”
„Ünneped lesz halotti tor, s bendőm öröme az enyém!
Hiába futnál e parton, pár lépéssel beérlek én!”
„Rajta, hiszen bárány vagyok, ártatlan – csepp és áldozat…
Szaladok, míg lelkem bírja, nem foghat rajtam kárhozat!”
Igazat szólt utolszor is, s ezt az ordas nem állhatta.
Nyakszirtet ért a harapás… Meg se fájdult az állkapcsa…
Farkasok közt nincs szelídség, öldöklésben sincsen határ,
s azt is, aki kedvükre tesz, vérben fürdeti a halál.
Legutóbbi módosítás: 2013.07.22. @ 19:59 :: Pásztor Attila - Atyla
