Kőmüves Klára : – percnyi ima –

Fotó: Sós Eszter

 

 

 

Istenem, töretlen hittel hordozlak magamban. Ember

számára cél, csak fenséged lehet, mindenségeidben

élünk, amióta tesszük – Te biztosítottál számunkra

földet és eget. Folyton változnak képzelgéseim,

teóriáktól hemzsegő fejem, de szívem csalhatatlan –

tudom, te együtt élsz velem. Az életemnek voltak

boldog percei és voltak földi léttől elragadtatottak,

de sosem volt úgy, hogy korbácsot érdemeltem volna,

miként azt érdemelt itt legszentebb fiad, mintha

elfelejtené az ember; Te az öröklét kulcsa vagy.

Rólam, ha szárnyra keltek hírek, talán az ördögtől

jött furcsa mondatok, büszke voltam hallgatásaimra,

mert Te vagy, ki minden titkomat tudod. Ki másnak

gyónnék, mint neked – ki az, ki hozzád érhet itt? Sok

az irigyes, túl sok a hazug ember is. Hogy Te milyennek

véled létezésem, csak az számít nekem, s lehetek bár

falvakhoz, városokhoz kötve, lélekben van bőven

terem. A fényed világít meg minden jó utat s előre

látni tiszta fényekben lehet; Mondd Uram, a temérdek

kivilágítatlan út hová vezet? Rólam már mondtak annyi

mindent, emberek, kik azt sem tudták, hogy ki is vagyok

– gyenge lett e földön a jóság, győzelemre elszántak a

rosszindulatok. Nézd, ha bűnöm volt, én azt már régen

meggyóntam neked, neked, kinek mióta világra jöttem

adósa vagyok; Miféle tulajdon az, mit az ördög emberre

hagyott, hogy ismeretlen ítélkezzen, s forgasson a rosszra

minden mondatot – Miért is édesebb a rossz, elvetendőbb

a jobb? Most előre kérlek Istenem, mielőtt kérdéseim

sorolnám, bocsásd meg gondolataim termését nekem,

hiszen tudom, hogy önöm keserűségének magjából terem;

Milyen öröme van annak, aki úton-útfélen a nála semmivel

sem másabbat szapulja? Milyen boldogságban részesül,

ki elcsitítva lelkének szavát, olyan dolgokat állít, ami nem

dicsérő, sőt, inkább gyaláz? Vannak békességre intő emberek

és háborgók közöttünk, de az, ki békét hirdet, hogy lehet

hamis, mert igaz bizony, nagyon igaz; hiába szalad a jó,

ha szárnyakkal rendelkezik a rossz. Akár egy kapcsolatban

is, mit megcibált idő s önnönmagától forrta végre’ önmagát,

csak sajnálják az elhagyottat és meg sem kérdik az elhagyót;

merre mész tovább? Vagy nem volt még példa arra, hogy

a panaszkodóban volt hiba -, hogy négy fal között kezében

volt a kés, csak megbélyegzik, aki elment, bár maguk sem

tudják végképp azt, miért. Tégy csodát Isten, mert az ember

elfelejti – csak előtted van sara, bűnössé kiáltják még a jót is,

ha erősebb a rosszaknak szava. Az ember elfelejtett önmagába

nézni, folyton más után kutat, mutasd Uram meg önmagad a

háborúk alatt, hiszen, ha fényedtől pompázva megjelensz az

égen, az ember földre térdel, mert nincsen köztünk egy se,

aki olyan csodálatos, mint Te!

 

Legutóbbi módosítás: 2013.06.12. @ 08:35 :: Kőmüves Klára
Szerző Kőmüves Klára 692 Írás
Később talán hosszabban bemutatkozom, most csak annyit; vidéki vagyok és főleg a verseket szeretem (olvasni ...és írni is :))