Szemünkben jégmezők, arcunkon
mozdulatlan hajnalok. Pocsolyák
a reggelekben, alvó csendjeinkben
nehéz lábnyomok. Vetkőzzük
a reggelt, párnánk alá gyűrjük
a megmaradt éjszakát. Hanyatt
fekszünk, fordulunk, szárnyalunk.
Zuhanunk. Lessük a csupasz eget,
s közben valami imát mormolunk,
valami magányos istent keresünk…
Kezeink közt sír, hullámzik
a tengernyi ég, előttünk, utánunk
elvérzett naplementék. Már nem
számít semmi. Se út, se bolyongó
isten. Az ima is csak valami
elrontott, titkos jel a szánkon.
De mi megpróbáltuk a mindent,
és a semmit. Megírtuk, lefutottuk,
túléltük a lehetetlent, s most itt
vagyunk valami ruhátlan szerelemben…
Évekké hatalmasodnak a ledobált
pillanatok, mint azok a kőhideg,
alvó hegyek, mint azok a sötét,
mély szakadékok. Szíveden,
szívemen. Esik, szakad, ázik
a világ odakint, idebent. Tartod,
tartom a zuhanó éjeket, valami
idegen, életnyi félszigeten…
Könnyű szavak, nehéz ígéretek,
telet, egy újabb szánalmas tél
követ. De ez is csak egy lefutott,
unalmas dráma. Se közönség, se taps,
csak hó, jég, olvadás, hangos világra zajlás…
Talán, lehetne ez is valami szerelmes,
tavaszi vers, suttogás ég és föld között.
De most minden szürke. Késik, feslik,
nyílik, záródik. Most minden leírt szó
menedék, álarc, jelmez, valami
fájdalmas kopogás a szívtájékán…
… s míg nem hasad a távoli Tavasz,
addig játsszunk éjszakát, csillagokat.
Én zuhanok, te elkapsz. Vagy játsszuk,
hogy én vagyok a vad, és te a hajtó.
Játsszuk el, hogy valamit álmodunk,
s legyen álmunk mindhalálig tartó…
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:26 :: Szilágyi Hajni - Lumen
