Amerikás Albert

 

 

    Hej, de szívesen beköltözne a legkisebb vityillóba is honi zsellérnek, már nem bánná, ha mindenki rajta röhögne is. Az amerikás Albert, kesergett. John nem bírta tovább, odafurakodott a közelébe és egy nagyon-nagyon ostoba emberről mesélt neki, aki mindenhová bemászkált. Előző munkahelyén a farmert és családját szinte kiszúrta magának. Azok előbb kizárták, de ő szó szerint bemászott. Gazdálkodási tanácsokat és mindenféle kéretlen egyebeket vitt és kért magának. Erőszakkal a bőrük alá akart bújni.

    A feje kicsit huzatos volt, talán nagyon is, de arcbőre  a majdnem kipusztult bivalyokéval vetekedett. Nem érzékelte, hogy mindenkinek terhére van. Az asszony már zokogott, hacsak meglátta… Bezárkózott a házba, eközben amaz odakint állandóan a gépek – mert arrafelé már akkoriban sem lovakkal, szekerekkel gazdálkodtak, ez nagyon meglepő volt Albertnek – használatát magyarázta. Mindenbe beleütötte az orrát, mindent, mindenkinél jobban tudott. Amikor a férfinél is betelt a pohár, kirakta a kapu elé, hogy “kéretlen betolakodóra lövünk”.

    Arrafelé mindenkinek van fegyvere, de ez a málészájú parazita, egy újabb öntevékeny kioktató előadáson megpróbálta elmagyarázni azt, hogy a napszámosoknak fölösleges aludni, hiszen az ennivaló éppen elég erőt ad nekik.

    Ez az agytröszt nem zsellér volt ám! A szomszédban, kicsit kisebb farmon dolgoztatta sötétben is az embereket, mert szerinte rengeteg olyan munka van, amit behunyt szemmel is meglehet csinálni. Jó esetben, mindenkinek három órányi alvásidőt enged.

    Töfi, alias Mr Tuffy, akkor haragította véglegesen magára a sorsot, amikor berontott az egyedül főzőcskéző Mrs Stewartra. Mts Stewart az utolsó pillanatban vette észre, hogy a ripacsos arcbőrű, duzzadt, repedezett ajkú, dülledt szemű hívatlan már megint ott téblábol. Rányomta a konyhaajtóra a reteszt, ám az egy jókora kővel dörömbölve kérte ki magának a kizárást.

    Mr Tuffy nem akart, vagy nem tudott empátiát érezni magán kívül más teremtmény irányába. Ha nem nyitja ki az ajtót, valószínűleg rátöri az ablakot, és mosolyogva belép azon. A zajt kimondottan utáló Judith asszony, rövid ideig bírta, elhúzta a reteszt és megállt előtte. Nézte! Általában a konvenció azt várja el, hogy az érkező köszönjön, ha már betuszakolta magát oda, ahová nem hívták, de Töfi csak bámult, mint a megkergült sárgarépa.

    – Na mi van Judy, köszönni sem tudunk?

    – Mr Tuffy, magának Mrs Stewart!

    – Marhára jópofa vagy, Judy! Na most képzeld el, az egyik niggerem ma kivándorlási engedélyt kapott tőlem! Én az összes melósomat niggernek nevezem, pedig ez egy – azt hiszem európai – soványfej volt. Remélem egyetértesz, végül is totál mindegy, hogy zsebpénzt kapnak-e, ha nem csinálják amit mondok, úgy járnak, mint a mai. Leszabadságolom, obsitot adok nekik! Joguk van maguknak is kérni, hogy elmehessenek, ilyenre csak egyszer volt példa az elmúlt tizenöt évben. Le akartam lőni a szemetet, csak azért nem tettem, mert eszembe jutott, hogy az új rabszolgajogi rendszer szerint elmehet… Hát nem közröhej? Jó, jó, tudom, hogy nem így hívják őket, de mégis csak azok, nem? Most figyelj! Miért bámulsz úgy rám, lépjél már legalább kettőt hátra, be sem tudok menni!

    Mrs Stewart ekkor már remegett, a gyomra összerándult, torkába gombóc szorult és az ájulás környékén érezte magát.

    – Lesápadtál kisanyám!

    Töfi, egy lenge mozdulattal félretaszította és beült egy hintaszékbe. Elkezdett himbálózni előre, hátra és megállás nélkül szórakoztatta.

    – Judykám, nyisd már ki azt a francos ablakot, meg lehet itt fulladni a melegtől, azért sápadsz egyfolytában. Van egy roppant nagy hibád… Rettenetes nagy hibád! Nem jársz sem baseballra, de még a krikett pálya szélén sem láttalak egyszer sem, sőt az ezeknél ritkábban megrendezett, sokkal érdekesebb bemutatókról is lemaradsz! A villamos látványosságra sem jössz, pedig nem állóhelyet adnak a krapekoknak. Mind ülnek és komolyan mondom, jobb mint a golf, annál feltétlenül, mert igazából, ha már sportban gondolkodunk – az én fejem másra nem is hiszem, hogy alkalmas -, az ökölvívás a csúcs!

    – Na most, tudod hogyan történik az ilyesmi?

    – Nem tudom – sikított Mrs Stewart – és nem is akarom tudni!

    Erre Töfi fogta magát, és apró részletességgel leírta a villamosszéki esemény lezajlását. Mrs Stewart ekkor ébredt rá, ha fegyver lenne a közelében, akkor nyugodtan lelőhetné. Volt, de remegett, és úgy kiment belőle az erő, hogy keményen kellett koncentrálnia, hogy ez ne látszódjon túlságosan, és egyáltalán talpon tudjon maradni.

    – Ej Judy, ülj már le végre, olyan jól elbeszélgetünk!

    – Mr Tuffy, lesz szíves Mrs Stewartnak szólítani, ahogyan elvártam?

    Töfi elkezdett röhögni, ha influenza járvány lett volna, a konyhában bizonyára a legyek is megbetegszenek, a szájából kirepülő csapadékmennyiségtől. Végig cseppfertőzött mindent.

    – Olyan tüzes menyecske vagy, hogy csuda! Na figyu, ott hagytam abba, hogy valamelyik rabszolgám – ilyen önkéntes, aki nagy nehezen kicsikarta, hogy nálam dolgozhasson -, bejelentette, hogy elmegy. Valami olyasmit mondott, hogy felmond… Azt sem tudom pontosan, mit jelent ez a szó… Hát nem vérlázító? Odaengedem, aztán el akar menni, vagy mit csinál… Nekem ez magas. Háttal állt nekem, már a puskám a kezemben volt, és céloztam, de akkor jutott eszembe az, amit már mondtam, hogy ezeknek az izéknek joguk van elmenni! De még egy sem volt olyan bolond, hogy tényleg el akarjon. Most gondolj bele! Ahelyett hogy örülne! Nem!? Na mondjad szépen, Judy!

    Mrs Stewart az asztalra nézett, a kenyérvágó kés is fegyver, de lekerekített végű. Biztosan kikapja a kezéből. Sőt! Pillanatok alatt rájött, hogy ez a disznó akár ellenne is fordíthatja.

    – Tudod miért nem lőttem le azt az izét, Judy? Mert rájöttem, hogy megvilágítanának.

    – Mit csinálnának magával, Mr Tuffy?

    – Kivilágosítanák az agyamat. Mostanában képesek lennének az ilyen senkiházi miatt, egy tiszteletreméltó, becsületes embert, mint én villamosszékbe ültetni. Hol van itt az igazság, Judykám te érted ezt?

    Angolban nincs tegeződés, de ha valaki keresztnéven szólítja a másikat, gyakorlatilag letegezi, így Mrs Stewart még egyszer nyomatékosította, hogy nagyon határozottan szeretné elkerülni a Judyzást.

    Töfi, még másfél órán keresztül, zavartalanul és hihetetlen elégedettségben szórakozott, észre sem vette, hogy akit szórakoztat, majd felfordul tőle. Már az sem zavarta, hogy végig lábon áll. Jelezni akarta ezzel, hogy “Töfikém menj már innen ki”. Töfi ilyen, sőt ennél olyanabb jelrendszerből sem értett. Végre megérkezett Mr Stewart, aki felesége szemének néhány villanásából felfogta, hogy itt zaklatás esete áll fent. A nem vártat kitelepítette az udvarra, ahol még végighallgatott néhány kéretlen tanácsot. Egy órai munkájába került, hogy az unatkozó Mr Tuffyt a birtokon kívül tudhassa.

    Tuffynak ők ugyanis jártak! No, ezek után történt az ablakba helyezett puska esete, amely előzetes papírra írt bejelentés után, annak rendje és módja szerint el is sült. Hiszen ekkor már zubogott a pohárból kifelé a víz. Tulajdonképpen felkészülve várta. A puskát a ranch bejáratának irányába nekifektette ablaknak és nem csalódott. Töfinek elnevezett szomszédja gondolkodás nélkül átugrotta a bezárt kaput, mert a “betolakodókra lövünk” kiírás rá nem vonatkozhat, hiszen ő egy Töfi. Ezt a nevet akkor kapta, amikor a jobbra-balra pöfögő-töfögő gépek használatának helyességét próbálta kioktatni.

    Megkönnyebbülten látta ezt a farmer, még a kalapját is hátradobta, összeszedetten, szépen célzott, hogy jól kivitelezett kilövés legyen, és egy telitalálattal eltávolította Töfit a zaklatók sorából. Soha senki nem vonta felelősségre, hiszen ő felhívta mindenki figyelmét! Hogy ki a zaklató és illetéktelenül behatoló, azt mindenki maga dönti el, nem? Tulajdonképpen rajta, feleségén és gyermekein kívül mindenki!

    Albert Frank azt sem tudta nevessen-e, vagy sírjon a történtek hallatán, már annyi effélét látott és hallott, hogy az egész érzéketlenül hagyta. Biccentett egyet és magyarul odaszólt Johnnak, hogy “aluvás”. John ezt a szót megtanulta. “Értettem”, válaszolta valami hihetetlen és azonosíthatatlan akcentussal, szintén magyarul. Ferencz Albert, a kényszerűen Albert Frankká vált amerikás elszundított, nem is gondolta, hogy ez a történet valamiképpen összefügg otthonával, mert abban a pillanatban, amint John befejezte a mesélést, János bátyjánál zörgettek.

    Marika nyitott kaput, és megérkezett a soha nem várt, egykori katonatárs Nagyfaluból. Mindig többed magával ment és a mindenben megfontolt János,  nem tudta félretenni az emlékeket. Doberdónál, ha ez a szomszéd falubeli egyszer nem rántja vissza maga után a lövészárokba, ugyanúgy jár, mint majdnem minden társa. Igaz rendkívül veszélyes volt az akció, mert gyávaságért lelőhették volna őket, de senki nem vette észre, így megúszták. Akárhányszor látta, vagy kimondta Tambura nevét, csak ez jutott eszébe, a rengeteg keserűséget okozó lóvesztés soha.

    Beültek a konyhába, emez mindig vitt magával annyi alkoholt, amennyit János egy év alatt sem ivott meg különben. Mikorra elég magasra szökkent a vidámságmutató, viharlámpánál megnézte lovait.

    – Kese, gyenge lovaid vannak testvér. Látod-e, műk a pajtásimmal mindig azon fáradozunk, hogy az ilyen ocsmány helyzetbe keveredetteken segítsünk! Épp van itt velünk pár paripa, jer, s nézd meg! Két piros bankót elfogadok többletnek, ha cserélünk.

    Véri, a szavak hallatára ajkába harapott, a gyerekek sosem ültek olyan csendben, mint ezeken az estéken. Tambura meg is jegyezte.

    – Micsoda szomorú málé gyermekeid vannak neköd? S az asszony es örökké búbánatoskodik! No de húzzál még egyet az egészségünkre! Tudod-e, hazajöttünk, hazasegített az Úr, s műk sose hagyjuk el a bajban egymást! János odaadta a két pirosat és lovait, de reggel úgy érezte, hogy megtépi magát, amikor meglátta a két fogatlan, horpadt oldalú, vénséges gebét. Talán századjára fogadta meg, hogy ezt az embert, bármilyen jó cimbora volt, nem engedi be többet. Véri a sarkára állt, arrafelé ugyan puskát nem használtak, a bicskáért börtön járt, de elérte, hogy János lemenjen Nagyfaluba és a leghatározottabb barátsággal tudassa, hogy ezentúl ők lesznek a látogatók, minden hónap második szombatján.

    Tamburának lehervadt a mosoly az arcáról, egy pillanatig meg tudta volna gyilkolni, de talán felfogta, hogy ennél több lovat csak akkor lophat el törvényesen és megkérdőjelezhetetlenül valakitől, ha bekalkulálja, hogy az esetleg tényleg megöli. Így a látogatások elkezdődtek, lassan ritkultak és néhány év alatt megszűntek. Jánosék nem mentek többet savanyú képet nézni.

 

 

 

 

 

23látogató,2mai

Szerző Boér Péter Pál 755 írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé.Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-bookÍrásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.”A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓházWeblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/

Legyél az első, aki hozzászól

Hagyj üzenetet