Kisgyermekként öleled
magadhoz a párnát.
Verset írok, míg te
kettőnknek teremted
a valóságot.
Kitakarva a lelkem,
eléd tárva tálcán
kínálok érzelmeket,
szemenként
futnak fel gondolatok.
Pillanatnyi csendben
megtorpanó akarat,
felhőbe sírja bánatát az ég,
időtlen másodperc teremt
figyelmet,
a figyelem megteremti a szépséget;
Üres, fehér falakat,
betonban repedést –
repedésből élet bújik elő
virágként.
Reményt szövő kezek
mosdatják egymást,
a lehulló cseppben
eltitkolt mindenség,
látszólag mozdulatlan gesztus
telepszik közénk.
Most is figyeljük, hogy élünk,
bár lehet, hogy csak emléke
egy örökké tartó
forrón ölelt
aktuális érzésnek.
E gondolat csendben fogant,
lelkem előtted tálcán,
esik az eső,
november van.
Legutóbbi módosítás: 2012.11.18. @ 21:36 :: Ady Ágota Melinda
